Adott egy férfi és egy nő. A helyszín legyen egy szoba. A történet sokféle irányt vehet, de tegyük fel, hogy a szobában van egy ágy is, és ott fejeződik be. De mi van akkor, ha az egyik félnek ez kevés? Ha szinte mindennap, minden percben azon jár az esze, hogyan juthatna újra és újra ehhez az élvezethez? Ha ezért képes bármit és bárkit háttérbe szorítani.

A szenvedélybetegség nem ismeretlen jelenség, és olykor nehéz megtalálni a határvonalat a normális és a kóros között. Számtalan dologtól lehet függni, a nikotin-, alkohol- és drogfüggőség már nem is szokatlan jelenség, és talán sokkal nagyobb visszhangja is van, mint más addikcióknak. Vannak már boltkórosok, internetfüggők sőt internetpornófüggők, de addikciónak számítanak az evési zavarok (bulimia, anorexia stb.) is. Van, aki megrögzötten lóg a Facebookon, másoknak a munkájuk a mániájuk, és vannak, akik betegesen próbálnak párra találni.

A szextől függők számára az aktus korántsem annyira élvezetes, megnyugtató, mint azok számára, akik „normálisak”. Számukra a szex kényszeres cselekvés, és nem tudnak szabadulni tőle. Sokan tiltakoznak az ellen, hogy bármiféle szenvedélybetegségük lenne, és mintha még mindig háttérbe szorítanák, és dilisnek tartanák azokat, akik nem testi bajokkal fordulnak orvoshoz. Inkább megpróbálják eltitkolni, elbagatellizálni a betegségüket, és bizonygatják, hogy ők bizony bármikor, bárhol meg tudják oldani, hogy függőségükről leszokjanak. Amikor azonban a leállást követően testi tünetekben realizálódik a függőség, már korántsem olyan biztosak a saját erejükben. Talán sokan azért nem merik még maguknak sem bevallani, hogy betegek, mert úgy érzik, hogy a problémájuk egyedi, és biztosan nincs rá segítség, kiteregetni pedig a problémákat elég ciki.