Az értelmező kéziszótár szerint a vonzás „az az erő, illetve hatás, amellyel a testek vonzzák egymást”. Ezáltal arra törekszenek, hogy közelebb kerüljenek egymáshoz. Így kerül közelebb egymáshoz a mágnes és a vas, és ugyanez a láthatatlan, de annál erősebb erő készteti az embereket is arra, hogy közel kerüljenek egymáshoz.

De mitől lesz valaki vonzó? Hozhatnék példákat, hogy ha magas, karcsú, kedves, humoros, de az igazság az, hogy ezt sokkal nehezebb megmagyarázni, mint érezni.

Képzeljük el, hogy az emberek óriási mágnesek, amelyek között hol vonzóerő, hol taszítóerők hatnak. Megközelítünk embereket, kapcsolatba kerülünk velük, és egy részük vonzó számunkra, mások taszítanak. Van, hogy ez az érzés kölcsönös, máskor csak az egyik fél érzi a vonzást, a másik nem.

Olykor a vonzódást meg sem tudjuk magyarázni, és a józan ész határain belül teljesen irreálisnak, érthetetlennek tűnik. Persze mondhatjuk azt, hogy az illető kellemes beszélgetőpartner, helyes külsejű, izmos, udvarias stb., de az összes tulajdonságot együtt biztosan megtalálnánk másban is, az a valaki mégsem villan fel bennünk egy jelzés, míg a másiktól elég egy pillantás, egy véletlen(nek tűnő) érintés, és érezhetően vibrálni kezd a levegő. De ilyenkor szólal meg bennünk a kérdés: vajon kölcsönös-e, vajon tényleg úgy érezte a másik fél is, mint mi? Hogyan lehet kideríteni, hogy ő is vonzónak tart, vagy ez csak egyirányú érzés?

A legegyszerűbb persze az lenne, ha az ember nyíltan felvállalja az éréseit, és szavakba önti a benyomásait. De a legjobb lenne biztosra menni, ami viszont nehéz. A visszautasítás, elutasítás senki önbecsülésének nem tesz jót.

Ilyenkor jöhetnek a rejtett vagy kevésbé rejtett utalások, célzások, és az érintések, amelyekhez nem feltétlenül társíthatók érzelmek, hiszen például séta közben a kezek akár véletlenül is összeérhetnek. És ezek után kell nagyon figyelni a másik jelzéseire, leginkább a tekintetre. Ha közömbös, akkor jobb nem próbálkozni, de ha látunk egyféle huncut csillogást a szemében, akkor valószínűleg elég bátorítást adtunk neki, hogy megtegye a lépéseket felénk.

Szóval, ki is hódít valójában?

Van egy ismerősöm, aki azt vallja, hogy soha nem kell bocsánatot kérnie. Rendben is van (lenne) ez, de nem minden esetben.

Jó pár éve hallottam egy filmben, hogy éljünk úgy, hogy ne kelljen bocsánatot kérnünk. Ez azonban nem egyszerű. Sokszor minden erőfeszítésünk ellenére, amikor jók és kedvesek akarunk lenni másokkal, mégis megbántjuk őket. Van, hogy észre sem vesszük, hogy egy-egy kimondott szó vagy cselekedet valójában bántó, sértő, hiszen mi nem érezzük annak.

Dönthetek úgy, hogy nem akarok megbántani másokat, de ez nemcsak rajtam múlik. Különbözőek vagyunk, és van, hogy egy megjegyzés az egyik embernek fel sem tűnik, mások viszont vérig sértődnek rajta. Ilyenkor, ha fontos nekünk a másik, következhet a bocsánatkérés.

A másik eset keményebb dió. Ebben a felállásban a sértő fél úgy gondolja, hogy lealacsonyító, tekintélyromboló a számára, ha valakitől bocsánatot kér. A cselekedeteit minden körülmények között helyesnek tartja, megsértődésnek nincs alapja. Épp ezért bocsánatot sem kell kérnie.

A bocsánatkérés és a megbocsátás elutasítása azonban komoly konfliktusok forrása lehet. Ha úgy érezzük, hogy a másik félnek bocsánatot kellene kérnie a viselkedéséért, de ez mégis elmarad, akkor harag vesz erőt rajtunk és megbántva érezzük magunkat. Ha a bocsánatkérés teljesen elmarad, akkor a harag még erőteljesebb formát ölt, és teret nyit a bosszúhadjáratoknak.

Merjük mondani: sajnálom. Ezzel kifejezzük, hogy bűntudatunk van amiatt, amit tettünk vagy mondtunk. Szavainkat támassza alá azonban a testbeszédünk. Ilyenkor talán a tekintet bizonyítja a leginkább, hogy mit is érzünk valójában. Az a sajnálom, amelyet a test nem érez át, hatástalan marad. Ne azért kérjünk bocsánatot, mert ezzel valamilyen jó pontot szerezhetünk a másiknál: komolyan is kell gondolnunk.

A sajnálomból következik, hogy a sértő fél megbánja tettét, beismeri, hogy hibázott. Ha így érezzük, ne féljünk ezt felvállalni mások előtt. A hibázás természetes emberi tulajdonság. Viszont ha felismerjük a hibát, akkor egy lépést teszünk afelé, hogy megoldjuk. Semmissé tenni már nem tudjuk, de megpróbálhatjuk jóvá tenni, egyfajta kártérítést nyújtani. És mivel tudjuk, hogy rosszat tettünk, ezért egyértelmű, hogy még egyszer ezt nem akarjuk elkövetni.

Ezeken a folyamatokon végigmenve jutunk el a valódi bocsánatkérésig. Ne szégyelljük kimondani, hiszen ezzel megmenthetünk egy kapcsolatot, barátságot az eltávolodástól, szakítástól. Ha beleszúrtuk a másik lelkébe a tüskét, vegyük is ki, ne hagyjuk, hogy ott elfertőződve csak még nagyobb bajt okozzon!

Többször kacérkodtam már a gondolattal, hogy tetoválást készíttetek, de soha nem szántam el rá magam. Több ok miatt idegenkedem tőle. Egyrészt nem szeretném alávetni magam a fájdalmas eltávolítási procedúrának, ha pár év múlva rádöbbennék, hogy mégsem tetszik a minta. Nem szívesen vetem magam alá fájdalmas dolgoknak, és bizony a tetoválásnak mind az elkészítése, mind az eltávolítása fájdalmas. Mellesleg még fertőzést is kaphatok, hiszen a bőrömet mégiscsak sérülés éri, és ha az eszközök nem megfelelően sterilizáltak, akkor akár a tetoválás mellé még egy HIV-fertőzést is kaphatok „ajándékba”. És nem utolsósorban a természetes bőr látványa sokkal vonzóbb számomra.

Tudom, nem kellene a negatív következményekre alapoznom, és ha jól megválasztom a mintát és a helyet, valamint a szakembert, akkor jól is elsülhet a dolog.

Más irányban nézelődve viszont találtam egy olyan megoldást, amely igazán szimpatikus és bőrbarát. A hennafestés az indiai kultúra szerves része. A hennalevelek szárításával és őrlésével juthatunk hozzá a hennaporhoz, amelyből citromlével és kevés cukorral készíthető el a massza, amellyel a bőrre lehet különböző mintákat felrajzolni. A rajzolást követően meg kell várni, hogy a minta megszáradjon, majd a festék lekaparható. Végleges színét órákkal később éri el, és a minta akár 1-2 hétig is látható marad a bőrön. Mivel a henna úgy „működik”, mint a ruházat, ezért ha nap éri, alatta nem barnul a bőr. Így a festék teljes eltűnése után még megmaradhat a minta, de az eredeti bőrszínnek megfelelő színben.

A hennafestésnek nincs káros mellékhatása, és nem igényel utókezelést sem. Előnye még, hogy a tetoválással ellentétben sehol nem fájdalmas, és ha mégsem tetszik a minta, nem kell pánikba esnünk, hiszen lekopik majd a bőrről. Nem kerül bele a bőr mélyebb rétegeibe, így az elhalt hámsejtek eltűnésével a henna is halványodik.

Nagymamám mindig azt mondogatta, amikor gyerek voltam, hogy a férfiak szívéhez a hasukon keresztül vezet az út. Azonban úgy tűnik, hogy manapság már fel kell kötni a gatyónkat, hölgyeim, mert előfordulhat, hogy a hasuk nem a gasztronómiai élvezetek miatt kerül a figyelmük középpontjába.

Ha arról kezdenék beszélni, hogy valakinek táplálkozási zavara van, akkor ritkán ugrana be erről egy férfi képe, aki aggódik az elhízás miatt, és ezért bármit képes megtenni. Sokkal inkább látunk ilyenkor nőket, akik egyik kezükben kalóriatáblázattal, másikban centivel állnak kétségbeesetten egy mérlegen.

Egy amerikai tanulmány szerint a férfiak negyedénél fordul elő anorexia vagy bulimia. Egyértelmű, hogy a férfiaknál nincs olyan tünete ennek, mint nőknél a menstruáció hiánya. Azonban egy részük aggódik a kövérség miatt, és főként izmosodni szeretnének, különösen a karok és a mellkas területén. Megszállottan küzdenek az alacsony testzsírszázalék eléréséért, és minden figyelmüket a sportra irányítják (egyesek túl sok szteroidot használnak vagy túlzásba viszik a testmozgást).

A férfiak nem fordulnak olyan kompenzációs viselkedési formákhoz, mint a hányás vagy hashajtók szedése, inkább kényszeresen edzik a testüket.

Évtizedekkel ezelőtt elárasztották a magazinokat, filmeket és egyéb médiumokat az irreálisan vékony nőkről készült képek. Mára már a férfiak is érzik a nyomást, hogy minél tökéletesebbnek kell látszaniuk. Egy olyan képzet ez, amelyet mindkét nem képviselői bebeszélnek maguknak. A nők azt hiszik, a férfiak csak a vékony nőket szeretik, a férfiak pedig úgy gondolják, izmosnak kell lenniük, hogy felkeltsék a nők figyelmét. Végül mindkét nem elhiszi, hogy valójában tényleg ezt akarják, pedig ezek általánosítanak, és jó néhány férfit csábítanak a gömbölyű, olykor hurkás idomok, és a nőket is el tudja bűvölni egy hetyke kis sörpocak.

Egyesek a súlygyarapodást akarják elkerülni (sokan gyerekként kövérek voltak), mások az egészségügyi komplikációktól tartanak, néhányan a gyerekkori csúfolódások miatt diétáznak, és vannak, akik azért, hogy a sportban jeleskedjenek. Sokkal gyakoribb a táplálkozási zavar azoknál a férfiaknál, akiknek a sport miatt fontos a súlyuk megtartása.

A táplálkozási zavaros férfiak kezelése akadályokba ütközik. Egyrészt azért, mert tipikusan női betegségnek tartják, és így a férfiak szégyellik felvállalni a problémájukat. Másrészt sokszor a férfiakban nem is tudatosult, hogy valójában problémájuk van, és segítségre szorulnak.
 

Az ember egy-egy vizsga előtt szinte bármire képes. Mindig ugyanolyan csokit vittem magammal, amikor főiskolai vizsgára készültem, és mindig azt a tételt húztam ki, amelyikre negyedikként pillantottam rá. Ezek megnyugtattak, és úgy éreztem, a baj el fog kerülni.

Az emberek életében kisebb-nagyobb súllyal érezhető a babonák hatása. Van, aki már szinte betegesen hisz nekik, másoknál csak egy-egy megrögzött mozdulatban érhető tetten. Az is gyakori, hogy valamilyen eseményt jelnek tekintünk, amely alátámasztja vagy megcáfolja az elképzeléseinket. Ragaszkodunk bizonyos számokhoz, tárgyakhoz, és úgy gondoljuk, hogy ezek szerencsét hoznak nekünk.

Vannak, akiknek minden sikerül, másoknak meg soha nem jön össze semmi. Tényleg így osztotta volna le a sors az embereket? Mi lehet az oka, hogy valaki szerencsés? Talán azt válaszolnánk: jókor volt jó helyen. De nemcsak ez számít, hanem főképp az, hogy ő volt ott, nem pedig más.

Richard Wiseman pszichológus szerint ugyanis a szerencse a személyiségtől függ. Ha valaki arra állítja az agyát, hogy neki semmi nem jön össze, minden terve kudarcba fullad, akkor nehezebben veszi észre a kínálkozó lehetőségeket. Minden eseményből a negatívat veszi észre. A szerencsés ember azonban keresi a pozitívat a negatívban is, hiszen általában történhetnének a dolgok sokkal rosszabbul is.

A balszerencsés ember feszültebb, és hajlamosabb arra, hogy megrögzött dolgokat csináljon, nem mer változtatni, újat kipróbálni. Előre megtervezik a napjukat, és ha közbejön valami, azt máris negatívnak értékelik. Pedig lehet, hogy pont így történt jobban, és ez a váratlan esemény megváltoztathatja egész életüket.

Tulajdonképpen az összes babonánkkal pont a pozitív gondolkodást erősítjük: ha hiszünk abban, hogy nem érhet baj, ha a kedvenc plüssállatkánk velünk van, akkor máris lazítunk a viselkedésünkön, nem vagyunk annyira görcsösek. Nem fókuszálunk a problémára, hiszen a babonánk átsegít ezen.

A szerencsét mi vonzzuk magunkhoz ugyanúgy, ahogyan a balszerencsét is.

Edmond Dantés története az egyik legjobb példája a türelem diadalának. A fiatal tengerész hosszú ideig képes várni If börtönében a szabadulásra, később pedig a bosszúja is csak lassan érkezik el a címzettekhez. Alexandre Dumas szerint „Minden emberi bölcsesség belefér e szavakba: Várni és remélni!"

A türelem a fegyelmezett várakozás képessége. Várni pedig rengeteget kell az élet számos területén egészen apró dolgoktól kezdve a komolyabb eredmények elérésére. Várni nem jó, az ember néha szeretné sürgetni az időt, hogy a várt esemény hamarabb következzék be, de ettől a sürgetéstől mintha csak nyúlóssá válna az idő, a percek nem akarnak telni, és egyre türelmetlenebbek leszünk. Thomas Mann hőse, Hans Castorp egy elmélkedése során kifejti, hogy a tudatunk számára az idő nem egyenletesen telik. Olykor gyorsabban, olykor lassabban, és mindezt az órához és a naptárhoz viszonyítjuk. Néha egy napba rengeteg esemény belefér, máskor napok múlnak el észrevétlen, és nem emlékszünk, mivel is töltöttük el az időt.

De minél inkább akarjuk, hogy teljék, annál lassabban teszi ezt. Ennek a fordítottja is igaz: ha valamilyen időpontot nagyon nem várunk, az biztos, hogy túl hamar érkezik el. És túljutva egy kellemetlen eseményen, legyen az egy vizsga, egy találkozás vagy egy orvosi vizsgálat, máris úgy tűnik, hogy felesleges, alaptalan volt a félelmünk.

A türelmetlenség, a rohanás helyett jobb lenne arra koncentrálni, ami éppen körülvesz minket, és a jelennel foglalkozni, ahelyett, hogy a jövő olykor teljesen bizonytalan eseményeit várnánk vagy rettegnénk tőle. Az addig hátralévő idő alatt még számos kellemes élményben lehet részünk.

Egy fórumon olvastam az anyai szeretet meghatározását: „Olyan mintha a tornádó közepén a legbiztonságosabb kapaszkodód volna. Bármi történik veled, ő ott van. Tudod, hogy nagy baj nem érhet, nincs olyan gond, amiben nem állna melletted. Olyan ember az anya, akinek igazán elhiszed, hogy jó vagy, és szinte bármire képes.”

Pedig a 18. század előtt a gyerekek és a nők értéke kevés volt, nem voltak a társadalom hasznos, figyelemre méltó tagjai. A nő alacsonyabb rendű volt, minden hatalom és jog tulajdonosa a férfi volt. A gyereket nem nevelték, hanem különféle fenyítésekkel embert faragtak belőle. Az újszülöttet dajkához adták, s csak 3-4 év elteltével találkozott – teljesen idegennek érzett – szüleivel. Később a taníttatás miatt került el a szülőktől. A nő és gyermeke értéke a 18. században kezdett nőni. Nagy szerepe volt ebben Rousseau-nak is, aki a „vissza a természethez” jelszavával azt tanácsolta a nőknek, hogy úgy viselkedjenek, mint az állatvilágban a nőstények, például maguk szoptassák a gyermekeiket. A nő feladatává vált, hogy a gyerekből jó polgárt neveljen. És mivel a nő küldetése az, hogy gyereket szüljön és neveljen, így elítélték azokat, akik ennek az elvárásnak nem feleltek meg.

A születés félelmetes. Sokszor elgondoltam, milyen érzés lehet egy csecsemőnek, amikor azt érzi, hogy az a közeg, ami mindig is körülvette, amelyről tapasztalatai voltak, megszűnik. Addig kinyújtotta a kezét, lábát, egyből érzett maga körül valamit – a születés után mindez megszűnik. Addig jóleső meleg vette körül, utána megtapasztalja a hideget. Addig a bőrét csak a magzatvíz érintette, utána durva ruhákba teszik. És addig annyit és akkor ehetett, amennyit és ahányszor akart, de miután világra jött, mindenért küzdeni kell. Meg kell tanulnia megérteni mindazt, ami körülveszi. És ebben a kétségbeejtő helyzetben csak egy biztos pont van: az anya.

Erich Fromm írta A szeretet művészete című könyvében, hogy az anyai szeretet feltétlen: nem kell kiérdemelni. Semmit nem kell tennem azért, hogy az anyám szeressen, ez magától jön. De nemcsak nem kell kiérdemelni – nem is lehet. Ahogy Fromm írta: „Ha van, az maga az üdvösség; ha nincs, akkor oda az élet minden szépsége – és nem tehetek semmit, amivel megteremthetném.” Az a szeretet, amelyet valamilyen tettemmel érdemeltem ki, abban soha nem nyugodhatok meg, hiszen ahogy adja valaki a szeretetet, úgy el is veheti.

Az anyai szeretet képes az elszakadásra is. Az elszakadás fokozatosan történik meg. Először a születéssel, a köldökzsinór elvágásával távolodunk el a gyerektől, majd el tudjuk viselni, ha néhány órára, majd napra, végül hetekre, esetleg hónapokra vagy még hosszabb időszakokra eltávolodjon tőlünk a gyerekünk. Minden állomás fájdalmas, de az anyának mégis meg kell tennie ezt az utat: akarnia kell, hogy a gyermeke önálló legyen, tőle független életet éljen. És ebben az anyai szeretet nagyban különbözik a szerelemtől: az anyai szeretetben két ember, akik egyek voltak, különválnak, a szerelemben pedig két különálló élet folytatja együtt az útját.

Az ember rendszerint szerepet alakít, és ez vagy illik a személyiségéhez, vagy nem. Eljátsszuk, hogy boldogok vagyunk, ha ajándékot kapunk, néha még akkor is, ha az ajándék valójában nem okoz örömet. De ez csak kicsi kilépés a saját valónkból. Ha színész vagy, akkor eljátszhatsz gyilkost, kurtizánt, hazugot és lovagot. Bárkit, aki akár a valóságban, akár a képzeletben létezik. De a néző tudja, hogy ez csak fikció, és hagyja magát becsapni, sőt még élvezi is a hazugság által keltett érzéseket.

Létezik egy közeg, ahol bárki felvehet bármilyen szerepet, bármit elhitethet magáról: az internet. Vajon hihetünk-e a fórumokon fel-feltűnő szavaknak? Megismerhetünk-e valakit csak azáltal, amit mond? És vajon inkább vagyunk-e őszinték a világháló leple alatt, mint az életben?

Röpke és nem reprezentatív utánajárásom tapasztalata az, hogy sokan úgy gondolják, az interneten inkább őszinték az emberek, mint a látható életükben. Beszélhetnek olyan problémákról, élethelyzetekről, amelyeket nem vállalnának fel a családtagjaik, barátaik előtt sem. A láthatatlanság, arc nélküliség sokszor jótékony hatású azokra, akiknek kevés az önbizalma, vagy olyan problémájuk van, amelyről úgy gondolják, a társadalom és a szűkebb ismeretségi körük elítélné.

Az őszinteség mellett mégis gyakran hallani netes átverésekről, ferdítésekről. Egyik tipikus esete a társkeresés területe, amikor vonzónak, tökéletesnek, szebbnek akarunk látszani, ezért néhány kilócskát vagy centit ide-oda tologatunk, hátha annyit még el lehet hinni. A merészebbek esetleg egészen más képet töltenek fel magukról, más tulajdonságokat, életmódot tüntetnek fel. A még merészebbek eltitkolnak akár házasságot, gyereket is, és kettős életbe kezdenek. Mi ennek az értelme, ha a valóságban úgyis kiderül a turpisság? Életünk végéig nem tarthatjuk a kapcsolatot az interneten, de talán nekünk is adódhat 15 perc hírnév: amikor olyannak látszunk, amilyenek lenni szeretnénk. És talán ha megkedvel minket a másik, még a „kis” hazugságot is elnézi.

Azonban ha tartós emberi kapcsolatokat szeretnénk, azt nem építhetjük hazugságokra. Ha történetesen szemüvegesek vagyunk, és a másik fél ezt nem szereti, akkor nem fog attól megkedvelni minket, mert kiderül, hogy hazudtunk ebben – csak még mélyebbre ássuk magunkat. Nem azt fogják bennünk szeretni, hogy milyennek szeretnénk látszani, hanem azt, hogy milyenek vagyunk valójában.

Hajlamos vagyok elfelejteni dolgokat. Néha mondat közepén felejtem el, mit szeretnék mondani, ilyenkor talán még a nevem sem jutna eszembe: olyan, mintha egy forgószél minden információt kiszippantott volna a fejemből. Pedig milyen jó lenne mindenre emlékezni! Vagy mégsem?

Vajon jó lenne-e minden napunk minden percére emlékezni? Előnyei természetesen vannak a túlzott emlékezésnek (hipermnéziának), hiszen gondoljunk csak bele, hogy mennyivel egyszerűbb tanulni, olvasni, vagy akár vásárolni, hogy nem kell jegyzeteket, listákat készíteni.

Kant azonban elég elítélően fogalmazott, szerinte nem ér semmit, „ha valakinek jó az emlékezete, de nincs ítélőereje. Az ilyen ember: két lábon járó lexikon.” Az okostojásokat pedig gyakran nem nézik jó szemmel.

A hipermnézia sokkal ritkább jelenség, mint a feledékenység, és kevésbé lehet arra irányítani a figyelmünket, hogy elfelejtsünk valamit (hiszen ha folyton azon jár az agyunk, hogy felejtsünk, akkor pont a megőrzést segítjük elő), mint hogy észben tartsunk. Utóbbit segíthetjük elő memóriajátékokkal, listaírással, tanuláskor különböző színek alkalmazásával, de megfelelő táplálkozással is.

A felejtés néha sokkal nehezebb, pedig amikor az ember fejében kavarognak a gondolatok, adatok, definíciók például egy vizsga után, akkor olyan jó lenne, ha az agyunk olyan lenne, mint egy sok rekeszből álló kád, és mindegyik rekesznek külön dugója lenne. Csak azt húznánk ki, és eresztenénk le, amelyik már szinte csordultig tele van gondolatokkal, és élveznénk, ahogyan bugyogva-hömpölyögve megszabadulunk a rengeteg információtól.

Csak ne felejtsük el idejében visszadugni a dugót, mielőtt az összes információ a süllyesztőbe kerül. Vagy építsünk be egy szűrőt, ami a nagyobb, értékesebb ötleteket megmenti az enyészettől!

Néha fel sem tűnik, hogy egy-egy feladat közben pár pillanatra belépek a Facebookra, megnézek néhány képet és hozzászólást, majd folytatom is a munkát. Érzem, hogy szükségem van erre az icipici kikapcsolódásra, és egy tanulmány szerint egyáltalán nem káros, hanem számos előnye van annak, ha valaki a munkahelyén néha a Facebookon vagy a Twitteren nézelődik.

Minimalizálod az ablakot, hogy a főnök ne lássa meg a facebookos barátaidat? Ne zavarjon. A Melbourne-i Egyetem tanulmánya kifejezetten azt javasolja, hogy időnként - akár unaloműzés végett - böngésszünk a neten, és ezzel jót tehetünk nemcsak magunknak, de a cégünknek is. Azt tapasztalták ugyanis, hogy akik a munkaidő kevesebb mint 15 százalékát böngészéssel töltik, azok 9 százalékkal termelékenyebbek, mint a nem böngésző munkatársaik.

Ennek a különbségnek az lehet az oka a tanulmány szerint, hogy a webböngészés mikroszünetei alatt helyreállítjuk a koncentrációnkat, valamint az, hogy jó hatással van ránk, hogy a munkáltató bízik bennünk, hogy képesek vagyunk a böngészést kordában tartani. A legélvezetesebb figyelemelterelés képes a leginkább feltölteni minket és fokozni a termelékenységet.

Néha azért munkahelyi lazítás címszó alatt érdemes felpattanni a székből és a kollégákkal is váltani pár szót.

Az első randi a legtöbb esetben idegtépő élmény. Mind a férfiak, mind a nők idegesek az első randin. A legjobb nyugtató tehát az, hogy tisztában vagyunk vele, hogy a másik fél legalább annyira retteg, mint mi.

Van néhány tipikus hiba, amelyet nekünk nőknek érdemes elkerülnünk.

A varázsszó: lazíts! Mindegy, hogyan, csak valahogy relaxálj: ha úgy megy jobban, hogy veszel pár levegőt, vagy veszel egy forró fürdőt, hát tedd azt. Legyél annyira ellazult és nyugodt, amennyire csak bírsz.

Ne késs el! Ha időben érkezel, vagy még pár perccel előbb is, akkor megismerkedhetsz a hellyel, ellenőrizheted a külsőd, és buzdíthatod kicsit magad az alkalomra. Ha rohansz, hogy el ne késs, akkor az adrenalinod az egekbe száll, és ez a legrosszabb, ahogy indíthatsz.

Ne beszélj túl sokat! Ez az egyik legnagyobb hiba, amelyet a nők elkövetnek. Ne áruld el minden titkodat, ne traktáld a gyerekkori traumáiddal vagy az előző kapcsolatodban elszenvedett sérelmeiddel.

Ne feledd: az emberek leginkább saját magukról szeretnek beszélni. Azonban ahelyett, hogy kiselőadást tartanál magadról, inkább azzal tartsd fenn a beszélgetést, hogy a partnered kérdezgeted.

Kérdezd a munkájáról, a hobbijáról vagy a politikai nézeteiről. Azáltal, hogy egy csomó mindent megtudsz róla (anélkül, hogy állásinterjúnak vagy kínvallatásnak tűnne), sikerül a legjobb témát megtalálnod (saját magát), és megtudhatod, hogy mennyi közös van bennetek.

Soha ne említsd az előző partnered egy első randin. A legutolsó dolog, amit egy pasi hallani akar tőled az első randitokon, az a volt párod. Képzeld csak el: mennyire vonzó az, ha egy pasi az első randitokon a volt barátnőiről beszél?

Hagyd a pasit fizetni. Talán meginogsz, ha úgy tűnik, hogy a számla anyagilag megterhelő lesz, azonban addig, amíg nem komoly a kapcsolatotok, addig a költségeket ne fizessétek felesben.

Ne bújjatok ágyba az első randin! Nem számít, hogy a férfi mit mond, valójában nem tartják tiszteletben azokat a nőket, akik azonnal lefekszenek velük. És azt sem tudhatod biztosan, hogy akarja-e folytatni. Akkor miért kockáztatnál? Várd meg, hogy hogyan alakulnak a dolgok. Hadd élvezze ki a férfi a hódítás folyamatát.

Habár az első randik hírhedten kínos és nyugtalanító szituációk, mégis szükség van rájuk, hogy egyáltalán legyen egy kapcsolatod. Ha egy férfi, aki tetszik, elhív randizni, akkor tudhatod, hogy ezt hosszas gondolkodás és izgalom előzte meg. Te pedig légy olyan csodálatos, őszinte, elbűvölő lány, amilyen valójában vagy.

„A párom folyton elmegy a haverjaival kocsmázni, és késő éjjel jön haza. De tudom, hogy szeret, és meg fog változni.” Ismerős? Gyakran gondoljuk magunkat egy kapcsolat elején megváltónak, hogy majd a kedvünkért meg fog változni a párunk, és egyfajta megmentőként is szeretnénk szerepelni az életében.

Azonban jobb, ha a kívánságlistánkat már az elején szépen kidobjuk, és nem azt nézzük, hogy mit szeretnénk létrehozni abból az emberből, hanem hogy valójában milyen. Az ember ugyan képes változtatni, de leginkább csak változik, magától. Amit valaki más kedvéért változtatunk, de nem belülről jön az igény, azt nem tudjuk megtartani. Ha nem akarod megváltoztatni a párod, akkor rengeteg vitától mented meg a kapcsolatot.

Fogadd el, hogy különbözőek vagytok! Másak olykor a hobbijaitok, más dolgok érdekelnek. Ettől még nem kell lemondanod arról, amit szeretnél csinálni. Egy párkapcsolatban nem oldódik fel az ÉN és a TE teljesen MI-vé. Azért találtatok egymásra, mert számos területen hasonlóan gondolkodtok, közösek a céljaitok, de attól még nem szűntetek meg önálló ember lenni. Nem szeretitek egymást kevésbé, ha néha külön, a saját barátaitokkal is szerveztek programokat. A másik ember szabadságát korlátozni azért, hogy velem legyen, önzőség. Új élményekkel gazdagodhattok mindketten. Kell a távolság a kapcsolatban ugyanúgy, mint egymás magánszférájának a tisztelete.

A szerelem egy kilencbetűs szó, betűzve: a-d-o-k n-e-k-e-d. Sokan úgy gondolják, hogy a kapcsolatban az adok-kapok aránya 50:50. Azonban valójában 60:40. És 60-at adok, 40-et kapok. De ez mindkét félre igaz ám! Adjunk a párunknak tiszteletet, őszinteséget, kellemes beszélgetéseket. Járjunk randizni, töltsünk el kettesben időt: nem az a lényeg, hogy mennyit vagyunk együtt, hanem az, hogy akkor egymásra figyelünk.

És ne vegyük természetesnek, hogy velünk van, mert könnyen ellaposodhat a kapcsolat. Ne gondoljuk azt, hogy azzal, mert meghódítottuk, megszereztük magunknak, akkor ő már csak a miénk marad örökre.

A szerelem olyan, mint egy kis növény. Attól kezdve, hogy a tiéd, gondoznod, ápolnod kell azt. Lehet, hogy néha kicsit hervadtnak tűnik, de a törődést meghálálva virágba borulhat. Szedd ki a gyomokat mellőle, űzd el a kártevőket a közeléből, tápláld sok-sok figyelemmel és szeretettel. Meghálálja a törődést.

Az élet tele van titkokkal. Legalábbis azt hisszük. És kutatjuk ezeket a titkokat, hogy hogyan élhetnénk tovább, hogyan lehetnénk boldogabbak, vékonyabbak, szebbek.

Az egyik leggyakoribb kérdés, hogy mitől lesz jó egy párkapcsolat. Mi lehet az oka annak, hogy a korábbi nemzedékeknél nem volt ritka, hogy 50-60 évig éljenek együtt a párok? Tény, hogy sok minden másképp volt akkor, de lehet, hogy az idő is belenyúlt kicsit a tényekbe: visszatekintve gyakran szebbnek, jobbnak látjuk az életünket, és borongósan szemléljük a jelen napjait. Más volt a társadalmi berendezkedés is, mások okoztak problémákat.

Már azzal hibát követünk el, hogy hasonlítgatni próbálunk. Azzal rukkolunk elő, hogy bezzeg X.Y-éknál nem úgy megy ám, mint nálunk. Ők sokkal boldogabbak, gazdagabbak, szebbek stb. Azzal nem érünk el semmit – csak vitát generálunk -, ha másokhoz hasonlítjuk magunkat. Mindig lesznek nálunk jobbak és rosszabbak is, de mi nem hozzájuk, hanem magunkhoz viszonyítva éljük az életünket. Abból hozzuk ki a maximumot, amink van, és ne azon keseregjünk, hogy még mi lehetne.

A másik hiba, ha azt hisszük, hogy létezik tökéletes kapcsolat. Ez hatalmas tévedés. Természetes, hogy két fél között időnként akadnak nézeteltérések, de nem kell egymást melegebb éghajlatra küldve, káromkodva vitatkozni. Néhány problémát pedig nem lehet megoldani. Ilyenkor törekedj arra, hogy megértsd a párod álláspontját, hallgasd végig, amit mondani szeretne. De nem kell mindenben egyetértened vele, hiszen beszerezhetett volna egy bólogató kutyát is, ahelyett hogy veled van.

Egy kapcsolatban vannak mélypontok, amelyeket át kell vészelni; problémák, amelyeket meg kell oldani. Talán épp ezen bukik meg a legtöbb házasság, és kiütköznek a fogyasztói társadalom jelei az emberi kapcsolatokban is: nem fektetünk energiát a javításba, inkább beszerzünk egy újat, akit, ha elromlik, szintén le lehet cserélni.

Állandó boldogság tehát nem létezik, leszámítva egy épp bimbózó kapcsolatot, amikor minden tökéletes és nagyszerű, amit a másik mond és tesz. Csak boldog, tökéletes pillanatok léteznek. Már „csak” arra kell rájönnünk, mitől lesznek boldogak a pillanatok.

Húszas éveim elején tettem szert az első mobiltelefonomra. Olcsó és nagy volt, rendszeresen problémák voltak vele, de az enyém volt. A családunkban nekem volt először, ott úttörőnek számítottam.

Nem vagyok függő kapcsolatban vele, rendszeresen nem hallom meg, ha csörög, néha elfelejtem magammal vinni – ezekkel kicsit dühítem is az engem elérni szándékozókat –, de napi szinten használom, és nem szeretnék megválni tőle. Számos hír és rémhír keringett már akkoriban is arról, hogy milyen káros hatásai vannak, de a kutatások sokáig nem tudták bizonyítani, hogy veszélyes, csak feltételezték.

A BBC honlapján május 31-én közzétett hír szerint azonban az Egészségügyi Világszervezet rákkutató hivatal szerint a mobiltelefonok használata esetleg rákkeltő. Bár a kapcsolat még nem nyert bizonyosságot, azonban nem volt egyértelműen kizárható, hogy nem okoz rákos megbetegedést, ha használjuk a készüléket.

A WHO ötféle címkével ruházhatja fel a termékeket aszerint, hogy rákkeltőek-e vagy sem: rákkeltő, valószínűleg rákkeltő, esetleg rákkeltő, nem sorolható be, vagy nem rákkeltő. Azért kapta a mobiltelefon az esetleg rákkeltő címkét, mert összefüggésbe hozták egy agydaganat, a glioma kialakulásával. A glioma ugyan jóindulatú daganat, de elfajulhat, valamint elhelyezkedése miatt rossz következményekkel járhat.

A mobiltelefon mellett ugyanebbe az esetleg rákkeltő kategóriába tartozik többek közt a kipufogógáz, a kávé, és az ólom is. Ennél rákkeltőbbnek nyilvánították például a nikotint, az UV-sugárzást, az azbesztet vagy a kvarclámpát.

Arra is rámutattak, hogy az agydaganat kockázata hasonló azoknál, akik nem használnak mobiltelefont, illetve az előfordulások aránya nem nőtt meg az egyre elterjedtebb mobiltelefon-használat ellenére sem.

A rákkeltő hatás azonban nem zárható ki, de ehhez hosszú távú, több évtizedes kutatás szükséges.

Nemrég kaptam egy levelet, amelyben arra figyelmeztet egy jó szándékú ismerősöm, hogy ha valaki arra kényszerít, hogy vegyek ki a bankkártyámmal pénzt automatából, akkor csak üssem be fordítva a PIN-kódot, és máris jönnek szirénázva a rendőrök.

A levél szerint ugyanis az ATM felismeri a fordított sorrendet, kiadja a kért összeget, de jelez a rendőrségnek. És mivel ez nagyon fontos információ, amit másnak is tudnia kell, ezért ne felejtsem haladéktalanul továbbküldeni.

Ez csak egyik típusa, a „Hülye vagyok, add tovább” jellegű üzeneteknek. A másik kedvencem, amikor kapok egy levelet, melyben X. Y. arról számol be, hogy mekkora fantasztikus dolog történt vele, és hogy eddig tényleg nem hitt benne, de most már muszáj, mert működik. És meggazdagodott, boldog lett, újra felállt a farka, visszanőtt a haja, leesett az álla stb. És ezt nekem is át kell élnem, különben valami szörnyűség történik.

Nem küldök tovább ilyen leveleket, így nagyon valószínű, hogy már nem is élek, az összes vagyonomat el fogom veszteni, az elkövetkező életeimben nem leszek boldog. De hülye sem.

Azok, akik a továbbküldős leveleket és egyéb eszement összeesküvés-elméleteket meg miegyebeket gyártják, pontosan azokat célozzák meg, akik hiszékenyek és nem tudnak (vagy nem akarnak?) a dolgok mögé látni. Pedig a legtöbb beugratós lánclevél (hoax) valódisága vagy egy kis gondolkodással, vagy utánajárással kideríthető. A hihetőség kedvéért a segítségkérő levelek például tartalmaznak konkrét(nak tűnő) információkat, például neveket, helységeket, telefonszámot stb. Ha ezekre rákeresünk, akkor pár perc alatt rájövünk, hogy nem szabad bedőlnünk neki.Tanuljunk meg szelektálni, és sajátítsuk el az e-mailezés illemszabályait.

Vannak viszont tényleg vicces üzenetek, amelyeket a szórakozás kedvéért szívesen továbbküldenénk. Egy dolgot azonban szem előtt kell tartanunk: a továbbküldött levelünkből töröljük a korábbi e-mail címeket, az sem árt, ha titkos másolatként kapják meg a címzettek, hogy ha ők küldenék tovább, akkor se legyen benne másik e-mail cím. Ugyanis ezekkel a spammerek címlistáját tudjuk gyarapítani, akikhez ha visszaérnek a lánclevelek, akkor a benne szereplő e-mail címeket felhasználhatják arra, hogy kéretlen reklámlevelekkel (bennük esetleg vírusokkal, kémprogramokkal) bombázzanak minket. Egy keyloggeres vírus segítségével (amely megjegyzi az általunk lenyomott billentyűket, valamint az általunk a gépen végzett összes tevékenységet) már hozzáférhetővé válhatnak jelszavaink, és egyéb bizalmas információk, és kellemetlen következményei lehetnek.

Így a sok Fw-vel (forward = továbbított) a tárgyában érkező levelet lehetőleg ne nyissuk meg, vagy legalább ne küldjük tovább. Ugyan visszaírhatunk az általunk ismert feladónak, hogy ez hoax, ne küldjön ilyet, de nem biztos, hogy a világot sikerül majd megváltanunk ezzel. Ismeretlen feladótól pedig akkor se nyissunk meg levelet, ha egyébként nagyon csábító a levél tárgya. A kéretlen levelek ugyanis ugyanúgy hatnak, mint más emberi közeledések, amelyeket nem szeretnénk: idegesség, feszültté tesznek minket.

Amikor magas a munkanélküliség, akkor kevésbé nézik jó szemmel, ha az ember elégedetlen a munkájával. Hiszen legalább van állása, becsülje meg.

Mi a helyzet akkor, ha ez a munka viszont szenvedés? Egyes munkahelyeken a költséghatékonyság érdekében ugyanannyi feladatra jóval kevesebb embert alkalmaznak, így sokszor több ember munkáját kell ellátnia valakinek, ami fizikailag és lelkileg egyaránt megterhelő lehet.

A munkaundor miatt csökken az aktivitás, a feladatokat lassan, kedv nélkül végezzük. Egyre feszítőbb az ellentét az elvárások és a megélt érzelmek között: egy kutatás szerint a megkérdezett magyarok egyharmada nem érzi biztosnak a munkahelyét, és sokan nem tehetik meg, hogy felmondjanak és vállalják, hogy hónapokra állás nélkül legyenek, hiszen sokszor nemcsak magukról kell gondoskodniuk, hanem a család anyagi biztonságának megtartása is az ő feladatuk.

A hosszú munkaidő (több, mint heti 55 óra) káros hatással van a testi és lelki egészségre is. Akik sokat dolgoznak, általában nem alszanak eleget, gyakoribbak a depresszióra utaló tüneteik, és hajlamosabbak több alkoholt is fogyasztani. Üzleti szempontból sem érdemes túlhajszolni az alkalmazottakat, ugyanis az agyi teljesítmény jelentősen romolhat, problémák jelentkezhetnek a rövid távú memóriában és a szófelidézés terén is.

Sokszor azonban a munkavállaló nem teheti meg azt, hogy lazítson, kevesebbet dolgozzon. Még gyakran a betegséget is háttérbe szorítják, annyira vigyáznak az állásukra. Ahhoz, hogy elkerüljük a teljes kiégést és a stressz következményeit, érdemes a munkahelyünkön és azon kívül is kellemesebbé tenni az életünket.

A munkahelyet próbáljuk kényelmesebbé, otthonosabbá tenni, ha megoldható, hiszen minél jobban érezzük ott magunkat, annál szívesebben dolgozunk. Keressünk színes megoldásokat: vigyünk növényeket, virágokat, vagy legalább öltözzünk kicsit színesebben. Próbáljunk jó viszonyt kialakítani a kollégákkal. Ne úgy álljunk hozzá a munkának, hogy milyen sok óra van még hátra estig, hanem bontsuk kisebb egységekre a napot: tartsunk rövid szüneteket (óránként tíz perc egyébként is „kötelező” lenne): igyunk meg egy kávét, együnk egy könnyű tízórait, vagy néha jutalmazzuk meg magunkat egy finomsággal.

A munka utáni időt és a hétvégéket pedig töltsük a barátokkal, családunkkal a szabad levegőn, menjünk sétálni, túrázni, kirándulni vagy sportolni. Egy hirtelen ötlettől vezérelt piknik is kellemes perceket tartogathat. Ne az legyen az egyetlen kikapcsolódásunk, hogy hazatérve leroskadunk a tévé elé, vagy beesünk az ágyba aludni.

Annak, aki szenved egy kis (vagy nagy) adag súlyfeleslegtől, egyből megakad a szeme egy-egy hirdetésen, műsoron, cikken, hogy mitől tudna fogyni. Folyamatosan azzal találja szembe magát, hogy egyik-másik híresség milyen vékony, és ezért mennyien csodálják őt, miközben egyesek közülük igencsak soványkák.

Így előfordulhat, hogy folyamatosan ezen jár az agya, de a különböző médiumok sem sokat segítenek elfelejteni a "bajt". A média ugyanis akár tudattalanul is arra ösztönöz sokakat, hogy vékonyabbak és vékonyabbak legyenek, bár szerencsére egyre gyakrabban hívják fel a figyelmet a táplálkozási zavarokra. Egyes kutatások szerint a testképzavar kialakulásában nemcsak az számít, hogy a fiatal mennyit néz tévét, hanem sokszor az, hogy a barátai mennyi időt töltenek a képernyő előtt: a társak tévézése 60%-kal növeli az esélyét, hogy testképzavaros lesz valaki. Szintén lehet kiindulópont a család, ha sokat foglalkoznak a külső megjelenéssel, vagy ha túlzó elvárásokat támasztanak.

A táplálkozási zavarok egyik legalapvetőbb típusa az anorexia nervosa. Leggyakrabban fiatal nőknél fordul elő, főként 20 éves kor alatt, de megfigyelhető idősebb korban vagy néha férfiaknál is. Amíg a normális súlytól csak éppen könnyebb valaki, addig nem tekinthető orvosi esetnek, azonban, ha a legkisebb, még normális testsúlyt 15%-kal alulmúlja, már kórosnak tekintendő.

Egy fiatal modellnek a halálát is okozta a betegség: amikor Anna Carolina Restonnak egy válogatáson azt rótták fel, hogy túl kövér, akkor drasztikus „diétához” nyúlt: a víz-paradicsom-alma fogyasztására korlátozta étrendjét. Halálakor a 172 centis nő mindössze 40 kg volt. Ezután kezdtek jobban odafigyelni arra, hogy a kifutón ne szerepelhessenek olyan lányok, akiknek testtömeg-indexe 18 alatt van. Ez azt jelenti, hogy egy 170 centis ember kevesebb, mint 52 kiló.

Az anorexia nem új jelenség, a középkorban vallási okai voltak, így vezekeltek akár évtizedekig is. A 15-16. században már inkább azzal magyarázták az önéheztetést, hogy az illetőt ördög szállta meg, majd vásári látványosság lett a kórosan vékony emberekből, akik számára így jövedelemforrássá vált a soványságuk. A 19. században is biztosan jelen volt a betegség, ugyanis sokan vélik úgy, hogy Erzsébet királynő (Sissi) is anorexiás volt.

Míg korábban az ideálok alakulása sokban függött a gazdasági helyzettől, és a túlsúly a gazdagok kiváltsága volt, mára ez megváltozott: nem attól függ, hogy valaki mennyit nyom, hogy mennyi pénze van, a viszonylagos gazdasági jólét ellenére a sovány testalkat az ideális.

Az éhezés következtében elmarad a menstruáció, előfordulhat, hogy terméketlenné válik a nő. Lelassul a szívverés, csökken a vérnyomás, a szervezet egyfajta takaréklángon üzemel, amitől lelassul az anyagcsere, gyakori a székrekedés. A csontozat törékennyé válik, az izomzat gyenge, a beteg gyakran fázik és alvászavarokkal küzd. Ha nem kezelik, akkor végső esetben halállal is végződhet.

Csak a természetes mosoly a szép mosoly. Vannak mosolyok, amelyek külsőre azok, hiszen a szájnak az íve ezt mutatja, azonban valahogy mégsem töltenek el kellemes érzéssel. Mert nem szívből jövők, nem őszinték.

Az igazi mosoly a legcsúnyább arcot is szépíti, sőt egyike azoknak, amelyeket a férfiak először megjegyeznek a nőkön. Az utcán járva viszont kevés mosolyt látunk, inkább csak gondterhelt arcokat. Az már kifejezetten furcsa lenne, ha valaki csak úgy ránk mosolyogna. Talán arra gondolnánk, hogy valami nem stimmel rajtunk, és egyfajta kinevetésként értelmeznénk.

Úgy tartják, hogy két ember között a legrövidebb út egy mosoly. Hiszen ha valaki mosolyog rád, akkor nehezebb rá haragudni. Akkor máris szimpátiát érzünk, és ránk is átragad a mosoly. A mosolynak pedig amellett, hogy kapcsolatfelvevő és -megtartó ereje van, egészségügyi szempontból is hasznos.

Azonban vannak olyanok, akiknek mosolyogniuk kell. Nem azért, mert annyira jól érzik magukat, hanem mert a munkakörükben ez elvárás. Mert például nem szívesen vásárolunk egy olyan eladótól, aki láthatóan unja az egészet, és a háta közepére kíván minket. Viszont azt is érzékeljük, ha a mosoly nem őszinte, és kevésbé hisszük el, hogy amit mond, azt tényleg őszintén úgy is gondolja. Így akinek a munkaeszköze a mosoly, annak érdemes valami szépre gondolnia, hogy hihető és hiteles legyen.

A nők jelentős hányada szereti, vagy egyenesen imádja a cipőket. Némelyek külön szobát rendeznek be csak a cipőknek, mások megelégszenek egy szekrénnyel is. Szeretjük a tűsarkút, a lapos talpút, a különféle csizmákat, szandálokat, körömcipőket, papucsokat, de még a sportcipőket is.

Kétségkívül a legszexibb látványt a tűsarkú nyújtja a férfiak számára. Ha épp nem a legtragikomikusabbat, amikor a hölgy egyszerűen nem tudja viselni a cipőjét. Kevés kiábrándítóbb dolog van egy tűsarkúban tipegő, egyensúlyozó nőnél. Talán csak az, amikor kisbabák kapnak tűsarkút. Ugyanis Amerikában már ez is létezik, méghozzá egy anyuka agyából röppent ki a gondolat. Szerencse a szerencsétlenségben, hogy csak járni nem tudó babáknak tervezte, csupán a látvány kedvéért, a sarok pedig egyébként is puha, tehát nem kell rajta egyensúlyoznia a csöppségnek még véletlenül sem.

Sokan elítélik a tűsarkú cipőt, azonban előnyös tulajdonságai is vannak, segítheti például a vénás vér visszaáramlását, vagy csökkentheti a túlzott ágyéki görbületet. Azonban ha gyakran viseljük őket, akkor növekszik a térd terhelése, ami miatt valószínűbbé válik a kopása is, előfordulhat bokaficam, és csontkinövések, bőrkeményedések megjelenése is. A maximális egészséges sarokmagasság nem haladja meg az öt centit.

Sokan abból kiindulva, hogy egészségtelen a tűsarkú cipő, átesnek a ló túloldalára, és a teljesen lapos változatokat választják. Tény, hogy a lábujjak számára előnyösebbek, hiszen általában szélesebb a lábfejük, ugyanakkor kevésbé támasztanak, és ha nincs megfelelő talpbetét bennük, akkor a járással járó ütközések mind tompítatlanul érik a lábat és közvetve a gerincet. Ezekben a cipőkben a medencénk előre dől, ezért gyakoribbak a hát- és derékfájások is. Különösen nagyobb testsúly vagy terhesség esetén kell figyelni arra, hogy ne válasszunk teljesen lapos sarkú cipőt.

Részesítsük előnyben a bőrből készült lábbeliket és csak akkor vegyünk meg egy cipőt, ha már a boltban felpróbálva is nagyon kényelmes: egyáltalán nem biztos ugyanis, hogy hordás közben idomulni fog a lábhoz, vagy enged majd később. Ha dörzsöl, szorít, nyom valahol, akkor intsünk neki fájó búcsút.

Szeretek aludni. Annyit, amennyit én szeretek. És nem szeretem, ha felébresztenek.

Ezek a megállapítások elég sokáig tartották magukat képzeletbeli üzenőfalamon, és nem is háborítottak feleslegesen felkeltéssel. Más volt a helyzet, ha iskolába, munkába kellett menni, de a hétvége az szent volt. Akkor addig aludtam, ameddig jólesett, kipihenve a hét fáradalmait.

Tudtam, hogy az alvás fontos, mert nemcsak kipihenjük tőle magunkat, hanem szépülhetünk, fogyhatunk is, valamint a napközben magunkba szívott információt rendszerezhetjük, feldolgozhatjuk. Az alvás mennyisége mellett az is számít, hogy milyenek a körülmények. Csendes, nyugodt környezetben, megfelelő hőmérsékletű helyiségben az alvás sokkal pihentetőbb, mint ha melegünk van vagy lefekvés előtt jól teletömtük a pocakunkat.

Az alvás hiánya rengeteg negatív következménnyel jár. Ilyenkor figyelmetlenebbek vagyunk, nehezebben szánjuk rá magunkat munkára, gyakrabban válunk ingerültté. Sok közlekedési baleset is a kialvatlanság következményeképp történik meg. Sőt, még a párkapcsolat is sérüléseket szenvedhet el, ha fáradtak, álmosak vagyunk. Egy brit kutatás szerint pedig a nők különösen veszélyeztetettek, ha alváshiányról van szó, nálu(n)k ugyanis megnő a szívbetegségek kialakulásának kockázata is.

A pihentető alváshoz érdemes kiszellőztetni a szobát, természetes anyagú ágyneműhuzatot használni. Figyeljünk oda a megfelelő matrac kiválasztására is, mert rengeteget számíthat, ha a gerinc megfelelően van alátámasztva. Emiatt ajánlják a háton fekvő pozíciót is, valamint az embriópózt, ugyanis ekkor a gerinc görbülete természetes.

Sokan lefekvés előtt még olvasnak kicsit, de fontos, hogy az éjjeliszekrényen csak pihentető, könnyed olvasmányok legyenek, amely ellazít, szórakoztat. A tervezett lefekvés előtt három órával már ne együnk, főleg ne nehéz, zsíros, fűszeres ételeket. Az ivásra is figyeljünk oda, mert ha túl sok folyadékot fogyasztunk este, akkor éjszaka gyakran kell könnyíteni magunkon, amitől könnyen kimehet az álom a szemünkből és a visszaalvás lassabban, nehezebben következik be.

Szeretek ajándékot, meglepetést kapni. Akkor is, ha igazából nincs értéke, mert nem ez számít, hanem az, hogy kapok. Gyerekként ez fokozottan így volt, és nem értettem, miért lenne jobb adni, mint kapni.

Majd elkezdett tisztulni a kép, és elkezdtem többet adni, mint kapni. Vagy legalábbis az arány megváltozott. Hiszen gyerekként még elég volt, ha egy-két rajzot, saját kezűleg készített ajándékot adtam, és fontosabb volt az, amit én kaptam. De ahogy nőttem, azt éreztem, hogy a sok-sok szép dologért cserébe talán nekem is kellene adnom valamit. Mert ha folyton kapsz, akkor érezheted kellemetlenül is magad, a lekötelezettjévé válhatsz azoknak, akiktől ajándékot, pénzt, figyelmet, törődést kapsz, és viszonozni szeretnéd.

Ha adunk, akkor ez a kellemetlenség háttérbe szorul(hat). Ha kapok, akkor csak a saját örömömet érzem, ha adok, akkor a másik örömétől én is boldogabb leszek. Látom az arcán, főleg a szemén az örömöt, és ezzel máris kapok is valamit cserébe, ami talán nagyobb érték, mint bármilyen tárgyi ajándék. Amióta gyerekem van, rengetegszer jár az agyam azon, hogy mit adhatnék neki. Próbálom kitalálni, minek örülne, és nem mindig a sablonos dolgokat (édességek, kisautók stb.) megvenni neki. Az ő öröme talán boldogabbá is tesz, jobban eljut a szívemig, mint ha más próbál nekem örömet okozni egy ajándékkal.

A gyerekkori és felnőttkori adás-kapás hatásainak különbsége valószínűleg arra vezethető vissza, hogy agyunknak azok a területei, amelyek a jutalmazási folyamatokban érintettek, a fiatalabbaknál sokkal aktívabbak, ha valami jutalmat, ajándékot várnak. Idősebb korban viszont csökken a dopamin mennyisége, és ezáltal kevésbé válunk izgatottá egy-egy jutalom ígéretének hallatán.

Az élet tele van adok-kapok típusú mozzanatokkal. Nem biztos, hogy ugyanattól és ugyanolyat kapok vissza, mint akinek és amit én adtam. De hiszek benne, hogy ha adok, akkor kapni is fogok.
 

Van, aki fél tőle, van, aki meg szereti, és sokakat hidegen hagy. Ez a péntek 13. De miért pont ez a dátum vált az egyik legismertebb babona tárgyává?

A péntek szerencsétlensége bibliai hagyományokra nyúlhat vissza. Jézust ugyanis húsvét előtt három nappal, nagypénteken feszítették keresztre. A középkorban úgy tartották, hogy a pénteken végzett munka nem lehet sikeres, illetve ha pénteken éhgyomorra tüsszentünk, akkor nagy veszély leselkedik ránk. A tizenhármas számnak is Jézushoz és kereszthalálához van köze: a keresztre feszítés előtti utolsó vacsorán ugyanis pont ennyien ültek az asztalnál, és pont Júdás, Jézus elárulója volt a tizenharmadik, aki az asztalhoz ült.

A babonás emberek úgy hiszik, hogy a világot olyan mágikus erők irányítják, amelyeknek hatása van az ő életükre. Ezért megtesznek mindent – néha egészen képtelen dolgokat – azért, hogy kivédjék a rossz „szellemek” hatását. Van, aki nem köt üzletet ezen a napon, mások a körömvágást tartják rossz ómennek. Azon talán már meg sem lepődünk, ha egy magas épületnek nincs tizenharmadik emelete, a kórházban nem találunk 13-as kórtermet, esetleg házszámban sem fordul elő, ahogy Firenzében. De ha a rémálmokat szeretnénk távol tartani, akkor ezen a napon ágyat sem szabad húzni.

Ez a babona fóbiaként is megjelenhet, és akár pánikrohamszerű tüneteket is produkálhatnak azok, akik tartanak tőle. Állítólag Amerikában több száz milliárd dollár veszteséget jelent, ha egy hónapban 13-a péntekre esik: egyes babonások ugyanis ilyenkor ki sem teszik a lábukat otthonról. Pedig a babona tényleg működhet, csak épp egészen más okból: a babonás ember ezen a napon idegesebb, figyelme a félelmeire fókuszál, ezért hamarabb kiteszi magát veszélyes helyzeteknek, és könnyebben érik őket balesetek. Azért kerül szerencsétlen szituációba, mert görcsösen el akarja kerülni, és ezzel pont vonzza magához a bajt. A pszichológiában ezt önbeteljesítő jóslatnak hívják.

A tizenhármas szám annyira elrettentő sokaknak, hogy például Schönberg osztrák zeneszerző is arra a következtetésre jutott, hogy 76 évesen fog meghalni, mert a két számjegyet összeadva 13 az eredmény. (Nem) mellesleg tényleg annyi idős volt, és péntek 13-án halt meg. Sőt, éjfél előtt 13 perccel következett be a halála.

És a nők sem mentesek a 13-as számtól: egy évbe legfeljebb 13 menstruációs ciklus fér bele (13*28= 364 nap).

Néha kellemetlen helyzetbe kerülök, amikor döntenem kell. Persze vannak könnyű döntések, nem szoktam órákig azon gondolkodni, mit reggelizzek – véges is a lista-, vagy hogy mit vegyek fel, de néha elég kellemetlen tud lenni a helyzet.

Legutóbb akkor volt kínos a szituáció, amikor egy étteremben nem tudtam választani. Abban már rutinos vagyok, hogy ha a pincér az innivalóról kérdez, de az ételek közül nehéz volt választani. Kettő is tetszett, a pincér már ott állt és rám várt – ettől még inkább kiborulok, és sürgetőnek érzem, hogy döntsek. Végül csak sikerült döntenem, bár a pincér is segíteni szeretett volna – mint kiderült, ő is azt ajánlotta volna, amit rendeltem. Az is lehet, hogy ha nem lettem volna éhes, akkor könnyebben választottam volna? Egy kutatás szerint ugyanis ez is előfordulhat.

Tényleg ennyire nehéz lenne dönteni, vagy csak én komplikálom túl? A fenti esetre valószínűleg az utóbbi az igaz. Az is lehet, hogy minél inkább meg akarjuk magyarázni, észérvekkel alátámasztani egy döntést, annál inkább elbizonytalanodunk. Hiszen köztudott, hogy a vásárlás során adódó döntéshelyzetekben nagyon gyakran az érzelmeinkre támaszkodunk, nem azt vesszük meg, ami kell, hanem ami tetszik, ami szebb. Ezek pedig szubjektív jellemzők, rajtunk áll, mit tartunk csábítóbbnak. Sokszor tényleg elég lenne mélyen magunkba nézni és megkeresni pár fontos érzést: szeretném-e, hogy megtörténjék az, amiről döntenem kell? Boldogabb lennék-e, ha az A-t választanám a B helyett? És úgy kellene ilyenkor dönteni, hogy minden külső (zavaró?) tényezőt kizárjak. Ne az számítson, hogy mások szerint nekem mi a jó, hogyan kellene választanom, hanem az, hogy nekem valójában mi okoz örömet. Mert ha mások miatt választom A-t, és mégis balul sül el, akkor nemcsak a tanácsadóra, hanem magamra is dühös lehetek. Hiszen senki nem kényszerített arra, hogy azt tegyem, amit a másik tanácsolt, és magamat mégiscsak jobban kell(ene) ismernem, és tudnom, hogy mi a jó nekem.

Vannak persze olyan döntések, amelyeket nem biztos, hogy átlátunk, és érdemes ilyenkor mással is megbeszélni a több szem többet lát elve miatt, de a döntésnek mindig sajátnak kell lennie. Ha egyezik is azzal, amit a másik gondolt, de magaménak kell, hogy érezzem, és ha nem jól döntöttem, akkor magamat hibáztatni érte, nem a másikat.

Ha valaki eltitkol valamit, akkor néha egyből hazugnak nevezik. Pedig a titkolózás nem egyenlő azzal, hogy hazudunk. A titok elhallgatás, nem elferdítés. És kortól, nemtől független.

Annak, hogy valamit nem mondunk el, számos oka lehet. Például egy terhes nő nem szól a terhességéről a munkahelyén: egyrészt oka lehet ennek az, hogy az első trimeszterben fél a vetéléstől, és amíg nagyobb az esély rá, inkább nem mondja el. Másrészt félhet attól, hogy ha kiderül, akkor esetleg nem hosszabbítják meg a határozott idejű szerződését. Eltitkolhat valaki játékszenvedélyt, gyereket, rossz jegyet, bármit. A titkolózásnak általában a félelem az oka. Ha kiderül, amit szeretnénk elhallgatni, akkor annak negatív következményei lesznek: elhagynak, bántanak, bizonytalan helyzetbe kerülünk.

Úgy tartják, a teljes őszinteség akár káros is lehet. Ha nem szereti valaki az anyósát (valljuk be, ez nem ritka eset), és ezt nyíltan a szemébe is mondja, akkor nemcsak a vele való viszonyán ront, de a párjának is fájdalmat okozhat. Ha valaki nem mondja el, hogy korábban bántalmazták, akkor lehet, hogy szégyenérzetből teszi ezt, viszont így akadályozhatja az emberi kapcsolatainak elmélyülését. Ha felnőttként tudod meg, hogy az igazinak hitt szüleid mégsem azok, akár teljesen kifordulhatsz magadból, mintha hirtelen kerülnél egy ismeretlen helyre, és semmi nem az, aminek látszik.

Ha olyan titkaink vannak, amelyeknek nincs köze a kapcsolatunkhoz, nem hat ki a közös életre, akkor semmi gond. Vannak, akik szerint kell, hogy legyenek apró titkaink, mert ha minden gondolatunkat, tettünket elmondunk a párunknak, akkor már nem leszünk érdekesek, megszűnik a másik iránti kíváncsiság.

De mielőtt valamit eltitkolnánk, gondoljuk végig, hogy vajon mi a legrosszabb, ami történhet, ha kiderül az igazság. Jogos-e félni a másik haragjától, kell-e valóban szégyenkeznünk? Ne akarjuk mindenáron eldönteni, hogy a másik fél elviseli-e, ha megtudja az igazat.

Van minden szívnek titkos rejteke,
Amelybe senki nem láthat bele;
Hisz magad elül is takargatod,
Hogy akaratlanul mit tartasz ott.
(...)
Haladsz tovább s többé eszedbe sincs,
Hogy ama rejtett zugba betekints;
Hogy kulcsa hol van, el is feleded,
A zárt pedig a rozsda eszi meg.
Móra Ferenc

Még tizenéves voltam – annak is az első felében -, amikor találkoztam ezzel a fiúval. Aztán nagyjából két évig csak róla álmodoztam.

Azt hiszem, szinte minden gondolatomat kitöltötte az ábrándozás, hogy majd miket csinálunk együtt, milyen jó lesz hozzáérni. Ha újra a közelében lehettem, akkor megpróbáltam úgy alakítani, hogy láthassam. Gondolatban rengeteget beszélgettem vele, és hittem, hogy egyszer majd észreveszi, hogy én vagyok számára a tökéletes nő. Vajon tudott-e arról, hogy rajongásig szerettem? Talán sejtette, de végül az elköltözése elválasztott minket, és így az érzéseim is lassan kihűltek.

A szerelem érzése mindenképpen felkavaró, akár viszonzott, akár nem. Ha viszontszeretnek, akkor szinte megváltozik a világ, és később visszagondolva arra az időszakra, minden napfényes, virágos, csodálatos – vagy csak mindig tavasszal habarodtam bele valakibe, és azért tűnik így? De tény, hogy ha valaki szerelmes, akkor megszűnik a külvilág, akkor hiába a barátok, ismerősök figyelmeztetése.

Ha az érzés nem kölcsönös, akkor is kreálunk magunknak szép pillanatokat: már attól boldogabbak vagyunk, ha láthatjuk a másikat – még ha csak fényképről is -, de közben mindig ott bujkál a fájó érzés: nem lehet a miénk. Talán azért, mert a másé, vagy mert nem is tudja, hogy odavagyunk érte.

Számtalan irodalmi alkotás szól a reménytelen szerelemről – talán sokkal több, mint a beteljesültről. Milyen szépen írja le Charlotte Bronte Jane Eyre című regényében, hogyan nem nézett rá Jane Mr. Rochesterre, mégis mennyire tisztán látta minden rezdülését. Majd amikor végre rátekinthetett: „Néztem őt, néztem, és örömöm telt abban, hogy nézhetem, fájdalmas nagy örömöm. Úgy voltam vele, mint a szomjan haló ember, aki végre kutat talál, s bár tudja, hogy a kút vize mérgezett, mégis nagy kortyokkal iszik belőle.”