Fekszel tétlenül az ágyon, semmihez nincs kedved, és folyton az jár a fejedben: miért tette ezt veled? Hiszen te annyira szeretted, annyira jó volt együtt, akkor mégis mi volt a baj? Miért szakított?

A szakítást – akár otthagyóként, akár otthagyottként – majdnem mindenki legalább egyszer megtapasztalja az életben. Néha könnyebb, néha nehezebb elviselni, ez számos tényezőtől függ. Ha például sokáig tartó, intenzív szerelemről volt szó, akkor sokkal nehezebb feldolgozni az elválást. Akkor sincs egyszerűbb dolgunk, ha mi kezdeményezzük a kapcsolat felbontását, hiszen érzelmileg biztosan függünk még tőle, ha mást nem, haragot biztosan érzünk. És akire haragszunk, az iránt nem vagyunk közömbösek. Ági mesélte, hogy a férje ugyan az élet minden területén kihasználta, lerombolta az önbizalmát, ellehetetlenítette emberi kapcsolatait, és úgy tűnt, hogy a kislányától is meg akarja fosztani, mégis lelkiismeret-furdalása volt, amikor elköltözött otthonról. Úgy érezte, nem jó anya, amiért elszakítja a gyereket az apjától, és hogy talán elhamarkodott volt a döntése, hiszen végül is megvolt mindene a kapcsolatban – csak a szabad akarata nem.

A szakítás, válás sok szempontból hasonlít a halálhoz. Megszűnik valaki, aki eddig az életünk része volt, és esetleg nem is igazán értjük, miért hagyott ott minket. Még ha valakiről tudjuk is, hogy halálos beteg, vagy már nagyon idős, és lélekben próbálunk felkészülni a halálára, a valódi esemény mégis úgy hathat, mint egy vödör jeges víz. Kell idő, mire feldolgozzuk, hogy mi történt, elfogadjuk az eseményeket. Ugyanígy egy kapcsolatban is lehetnek a szakítást előrejelző momentumok, talán már magunk is úgy érezzük, hogy jobb lenne külön, de a tényleges szakítás után kisebb sokkot élünk át. Aztán ez átcsaphat dühbe: magunkat okoljuk, amiért nem tettünk semmit a kapcsolat javításáért; hibáztatjuk a párunkat, amiért megbántott minket; esetleg mindenkire haragszunk, aki csak él és mozog körülöttünk, hogy nem figyelmeztettek a veszélyre. Majd elkezd(het)ünk egyfajta megoldáson gondolkozni: hogyan is lehetne visszaszerezni a másikat, és próbálunk alkut kötni vele. Megígérünk dolgokat, de ha ráébredünk, hogy nincs esélyünk, akkor jön a szomorúság érzése, amely idővel átvezet az elfogadásba, amikor képesek vagyunk arra, hogy érzelmileg távolságot tartsunk egykori kedvesünkkel, megértsük, elfogadjuk a döntését, és képessé váljunk egy új kapcsolatra.

Ezeken a fázisokon ki gyorsabban, ki lassabban megy végig, de érdemes az utat végigjárni, és nem egyből egy új kapcsolatba ugrani, mert annak nagy valószínűséggel csalódás a vége, és az újabb „pofon” csak még inkább romba döntheti az önbecslésünket. Nem jó az sem, ha folyton elterelni próbáljuk a figyelmünket: ne rejtsük véka alá az érzéseinket, legalább a négy falnak sírjuk el bánatunkat, mutassuk meg a dühünket.

És egy dolgot mindenképpen lássunk be: nem arról van szó, hogy minket nem lehet szeretni, csak az adott kapcsolat nem működött. De van sok más férfi/nő még a világon, és biztosan van legalább egy, akivel kiegészítjük egymást, és aki pont arra vágyik, amit mi adhatunk meg neki.