A fiatal párnak minden vágya, hogy végre meglátogassa őket is a gólya. Több-kevesebb próbálkozás után végre sikerül, a nő állapotos lesz, majd megszületik a baba. Az örömmel várt baba, amelyik még jobban mutatná az összetartozásukat, sokszor mégsem a „várt” hatást hozza. A pár tagjai elhidegülnek, külön utakon járnak, vagy egyszerűen a fáradtságtól és az új feladatoktól eltávolodnak egymástól. Mint egy régi film női főszereplője, aki letörten meséli egy barátjának, hogy a közös évek során valahol elhagyta a férjét, és nem találja. Pedig együtt élnek.
Egy baba érkezése minden esetben felforgatja a pár életét. Az anyának meg kell szoknia és tanulnia, hogy másképp viszonyuljon a saját életéhez: jó időre le kell mondania például arról, hogy mikor alszik és mikor ébred, mikor eszik, mikor mozdul ki otthonról. Egy kisgyerek sokáig megköti a szülőket, alkalmazkodni kell valamelyest a napi rutinjához, és a picur szokásai lesznek az elsődlegesek. És bár szinte minden gondolatunkat az új családtag tölti ki, mégsem szabad elfelejteni, hogy nemcsak szülők, hanem férfiak és nők is vagyunk, önálló személyiséggel, vágyakkal, tervekkel, hobbikkal. Hiszem, hogy csak akkor tudunk jó szülők lenni, ha megmaradunk önmagunknál. Ha minden percünket nemcsak az első hetekben, hanem a további hónapokban vagy években is csak a gyerek tölti ki, ha csak róla tudunk mesélni, és esetleg nem vesszük észre, hogy a párunknak másra is van szüksége, és elfelejtünk a kedvében járni akár csak azzal, hogy meghallgatjuk őt, akkor könnyen meglehet, hogy egy napon arra ébredünk, hogy már nem tudunk semmit arról, akivel élünk, vagy épp már nincs is ott.
A gyerek mégis összetart, miatta talán több erőfeszítést teszünk meg a kapcsolatért is. Sokan pillanatok alatt kilépnek egy kapcsolatból, ha nem érzik jól magukat, de ha már gyereked van, és felelősnek érzed magad miatta, akkor százszor meggondolod. Latolgatsz, hogy mi lenne jobb: új életet kezdeni, de ezzel megfosztani az apát attól, hogy napi szinten kapcsolatot tartson a gyerekével? Vagy inkább a végsőkig megtenni mindent azért, hogy a család ne essen szét? Vajon ha évekkel később megkérdezi a gyerek, hogy miért lett vége, tudsz majd számára elfogadható magyarázatot adni?
A legjobb persze az, ha nem jutunk el addig, hogy a kapcsolat felbontásán gondolkozzunk. Figyeljünk a másikra, beszélgessünk az érzéseinkről, gondjainkról, legyünk türelmesek a másik iránt. Nem a szerelmet kell ébren tartani a két fél között, a barátság sokkal fontosabb. Az apának talán még nehezebb megtalálnia a helyét a családban, hiszen ő nem érezte hónapokon keresztül annyira intenzíven a baba minden mozdulatát, nem ő táplálja az első időben, és sokszor nem ő az, akitől megnyugszik a bömbölő kis csomag, aki mellesleg annyira törékenynek tűnik, hogy sokan meg sem merik fogni, nehogy baja essék. És miközben felnéznek az anyára, akinek szerepe felértékelődik, előfordulhat az is, hogy féltékenyek a gyerekre, aki elvette tőlük a nőt.
Az viszont nem összetartozás, ha a szülők csak élnek egymás mellett, de nem együtt. Amikor már csak gazdasági közösség a család, az érzelmi otthon pedig csak illúzió.
Nem lehet felnőni egy házban, ahol a szülők már nem szeretik egymást. (...) Nem lehet. Meg lehet nőni, de felnőni nem. (Anna Gavalda)
