Jó ember vagyok, nem haragszom arra, akit megbántottam – írta Ignotus. Amikor először elolvastam ezt a mondatot, mosoly futott végig az arcomon. Aztán kicsit ízlelgettem a szavakat, és rájöttem, hogy talán nem is annyira vicces ez.

Kit bánthatunk meg? Tulajdonképpen bárkit, akivel kapcsolatba kerülünk: egy bolti eladót, egy járókelőt, egy hivatali dolgozót, egy hajléktalant – bárkit. És miért tesszük ezt? Lehet, hogy rá haragszom, lehet, hogy magamra, vagy épp valakire, aki nincs is ott? Számtalan oka lehet annak, hogy valakit megsértsek, és még csak haragudnom sem kell rá. Sőt, gyakran nem is vesszük észre, hogy egy-egy mondatunk nem azt a hatást éri el, amit mi gondoltunk: ártatlan megjegyzésnek szántuk, de a másiknak mégis fájt. Mert felszakított benne egy sebet, ami már gyógyulófélben volt. Vagy nem ugyanúgy értette az elmondottakat, ahogy mi. De ezt látni lehet az arcán, a tekintetén. Ekkor jobb tisztázni, hogy ki mit gondolt az elhangzottak alapján, hogy a kapcsolat tüskéjét eltávolíthassuk.

Ha nagyon jól ismerem, akit megbántottam, és ha ezt az embert szeretem, akkor a bántás még nekem is fáj. Ahogy Müller Péter megfogalmazta: „Ha valakit valóban szeretsz, azonnal tudod, ha megbántod - nem azért, mert látod az arcán, hanem mert a bántás pillanatában önmagadon érzed a bántalmat, neked is fáj - és tudod, hogy nem kellett volna. Nemcsak neki, neked is sajog, azonnal.” Ha érezzük ezt a fájdalmat, akkor tudhatjuk, hogy igazából nem is haragszunk arra, akinek ugyanezt okoztuk. Talán csak arra haragszunk, amit tett, de magát az embert minden kemény szavunk vagy tettünk ellenére szeretjük. Legbelül, mélyen, kiszakíthatatlanul. Hiszen ha nem szeretnénk, nem is éreznénk a fájdalmat.

Persze könnyű lenne azt tanácsolni, hogy éljünk úgy, hogy ne bántsunk senkit, de úgy gondolom, ez lehetetlen. Legfeljebb csak gondoljuk, hogy szép és jó minden, csak épp nem vesszük észre, hogy a körülöttünk élőknek mekkora sebeket okoztunk. Ha minket bántottak, akkor arra ne bántással válaszoljunk. Ne rejtsük el, hogy fájt, de ne akarjunk mi is fájdalmat okozni. És próbáljunk megbocsátani.

Fogadjuk meg Pintér Béla szavait:

Homokba kell írni a szót, ami annyira fáj.
Hagyni kell, hadd vigye a szél.
Homokba írni a bűnt, amivel megbántott más,
Mielőtt megjegyezhetnéd.