Egy fórumon olvastam az anyai szeretet meghatározását: „Olyan mintha a tornádó közepén a legbiztonságosabb kapaszkodód volna. Bármi történik veled, ő ott van. Tudod, hogy nagy baj nem érhet, nincs olyan gond, amiben nem állna melletted. Olyan ember az anya, akinek igazán elhiszed, hogy jó vagy, és szinte bármire képes.”
Pedig a 18. század előtt a gyerekek és a nők értéke kevés volt, nem voltak a társadalom hasznos, figyelemre méltó tagjai. A nő alacsonyabb rendű volt, minden hatalom és jog tulajdonosa a férfi volt. A gyereket nem nevelték, hanem különféle fenyítésekkel embert faragtak belőle. Az újszülöttet dajkához adták, s csak 3-4 év elteltével találkozott – teljesen idegennek érzett – szüleivel. Később a taníttatás miatt került el a szülőktől. A nő és gyermeke értéke a 18. században kezdett nőni. Nagy szerepe volt ebben Rousseau-nak is, aki a „vissza a természethez” jelszavával azt tanácsolta a nőknek, hogy úgy viselkedjenek, mint az állatvilágban a nőstények, például maguk szoptassák a gyermekeiket. A nő feladatává vált, hogy a gyerekből jó polgárt neveljen. És mivel a nő küldetése az, hogy gyereket szüljön és neveljen, így elítélték azokat, akik ennek az elvárásnak nem feleltek meg.
A születés félelmetes. Sokszor elgondoltam, milyen érzés lehet egy csecsemőnek, amikor azt érzi, hogy az a közeg, ami mindig is körülvette, amelyről tapasztalatai voltak, megszűnik. Addig kinyújtotta a kezét, lábát, egyből érzett maga körül valamit – a születés után mindez megszűnik. Addig jóleső meleg vette körül, utána megtapasztalja a hideget. Addig a bőrét csak a magzatvíz érintette, utána durva ruhákba teszik. És addig annyit és akkor ehetett, amennyit és ahányszor akart, de miután világra jött, mindenért küzdeni kell. Meg kell tanulnia megérteni mindazt, ami körülveszi. És ebben a kétségbeejtő helyzetben csak egy biztos pont van: az anya.
Erich Fromm írta A szeretet művészete című könyvében, hogy az anyai szeretet feltétlen: nem kell kiérdemelni. Semmit nem kell tennem azért, hogy az anyám szeressen, ez magától jön. De nemcsak nem kell kiérdemelni – nem is lehet. Ahogy Fromm írta: „Ha van, az maga az üdvösség; ha nincs, akkor oda az élet minden szépsége – és nem tehetek semmit, amivel megteremthetném.” Az a szeretet, amelyet valamilyen tettemmel érdemeltem ki, abban soha nem nyugodhatok meg, hiszen ahogy adja valaki a szeretetet, úgy el is veheti.
Az anyai szeretet képes az elszakadásra is. Az elszakadás fokozatosan történik meg. Először a születéssel, a köldökzsinór elvágásával távolodunk el a gyerektől, majd el tudjuk viselni, ha néhány órára, majd napra, végül hetekre, esetleg hónapokra vagy még hosszabb időszakokra eltávolodjon tőlünk a gyerekünk. Minden állomás fájdalmas, de az anyának mégis meg kell tennie ezt az utat: akarnia kell, hogy a gyermeke önálló legyen, tőle független életet éljen. És ebben az anyai szeretet nagyban különbözik a szerelemtől: az anyai szeretetben két ember, akik egyek voltak, különválnak, a szerelemben pedig két különálló élet folytatja együtt az útját.
