Szeretek ajándékot, meglepetést kapni. Akkor is, ha igazából nincs értéke, mert nem ez számít, hanem az, hogy kapok. Gyerekként ez fokozottan így volt, és nem értettem, miért lenne jobb adni, mint kapni.

Majd elkezdett tisztulni a kép, és elkezdtem többet adni, mint kapni. Vagy legalábbis az arány megváltozott. Hiszen gyerekként még elég volt, ha egy-két rajzot, saját kezűleg készített ajándékot adtam, és fontosabb volt az, amit én kaptam. De ahogy nőttem, azt éreztem, hogy a sok-sok szép dologért cserébe talán nekem is kellene adnom valamit. Mert ha folyton kapsz, akkor érezheted kellemetlenül is magad, a lekötelezettjévé válhatsz azoknak, akiktől ajándékot, pénzt, figyelmet, törődést kapsz, és viszonozni szeretnéd.

Ha adunk, akkor ez a kellemetlenség háttérbe szorul(hat). Ha kapok, akkor csak a saját örömömet érzem, ha adok, akkor a másik örömétől én is boldogabb leszek. Látom az arcán, főleg a szemén az örömöt, és ezzel máris kapok is valamit cserébe, ami talán nagyobb érték, mint bármilyen tárgyi ajándék. Amióta gyerekem van, rengetegszer jár az agyam azon, hogy mit adhatnék neki. Próbálom kitalálni, minek örülne, és nem mindig a sablonos dolgokat (édességek, kisautók stb.) megvenni neki. Az ő öröme talán boldogabbá is tesz, jobban eljut a szívemig, mint ha más próbál nekem örömet okozni egy ajándékkal.

A gyerekkori és felnőttkori adás-kapás hatásainak különbsége valószínűleg arra vezethető vissza, hogy agyunknak azok a területei, amelyek a jutalmazási folyamatokban érintettek, a fiatalabbaknál sokkal aktívabbak, ha valami jutalmat, ajándékot várnak. Idősebb korban viszont csökken a dopamin mennyisége, és ezáltal kevésbé válunk izgatottá egy-egy jutalom ígéretének hallatán.

Az élet tele van adok-kapok típusú mozzanatokkal. Nem biztos, hogy ugyanattól és ugyanolyat kapok vissza, mint akinek és amit én adtam. De hiszek benne, hogy ha adok, akkor kapni is fogok.