Farkasszemet nézek a puska csövével. Elszántságot látok a fegyvert tartó kéz tulajdonosának szemében. Félelemnek, megingásnak nyoma sincs. Aztán bumm, és kisfiú kacagva rohan el.
Csak játék lenne, amikor a gyerek kezébe már 3-4 évesen fegyvert adunk? Számára igen: nem képes felmérni tetteinek súlyát, nem tudja, hogy mit jelent a halál, hiszen még néha egy felnőttnek is nehéz megérteni, hogy egy szeretett személy nincs többé.
„…odamentem, segítettem neki. Ekkor történt először, hogy átölelhettem őt. Bátyám meghúzta a kötelet, a végét körülcsavarta egy gerendán és megkötötte. A kis Emma lógott. Eleinte hadonászott a kezeivel, és vékony fehér kis harisnyás lábaival nagyokat rúgott. Olyan furcsák voltak ezek a mozdulatai. Az arcát nem láthattam, mert a padláson már meglehetősen sötét volt. Egyszer csak hirtelen megszűnt a mozgás. A teste kinyúlt, mintha lábujjaival valami zsámolyt keresett volna, hogy ráálljon. Azután nem mozdult többet. Erre rémes félelem szállott meg valamennyiünket.”
Csáth Géza soraiból érződik, hogy a társukat felakasztó gyerekek nem mérik fel tettük súlyát, csak akkor érzékelik, hogy baj van, amikor Emma már nem mozdul többé.
Gyakran hallani, hogy gyerekek agresszívak egymással: ezek már nem a „szokásos” kis harcok, hanem komoly, valódi bűncselekmények. Tizenévesek megölik a barátjukat, mert úgy érzik, eltávolodott tőlük. Egy másik kisgyerek lelövi a testvérét.
Egy pár évvel ezelőtti tanulmány szerint minden ötödik gyerek pozitívan viszonyul az erőszakhoz. Ezt látják otthon, iskolában, tévében, interneten. Megszokottá válik számukra, kevésbé rázza meg őket mások fájdalma. Az agresszió pedig terjed, mintha valami vírus lenne.
Néha pont a szülő nem veszi észre, hogy hová vezethet a „példamutatása”: játék kardokat, puskákat vesz a kisfiúnak, harcosokról szóló filmeket mutat neki, hogy férfiasabb legyen, ne puhány. Ahelyett, hogy elmagyarázná a gyereknek, mit miért nem szabad, inkább megüti, hogy a gyerekbe belenevelje a helyes viselkedést. Közben szerintem éppen arra tanítja, hogy erőszakkal lehet megoldani a problémákat.
A Kaposvári Egyetem felmérése megdöbbentő eredményeket hozott: a megkérdezett gyerekek közel kétharmada nem ítéli el a kisebb értékű lopást, és 13%-uk még a gyilkosságot is elfogadhatónak tartja bizonyos esetekben. Sokan közülük olyan családi környezetben élnek, amely nem biztosítja számukra azt az érzelmi biztonságot, amelyre egy gyereknek/kiskamasznak szüksége lenne: míg húsz éve csak a gyerekek 40%-a, most már 70%-uk vallotta ezt.
Néha úgy érzem, a felnőttek elfelejtik, amikor szülővé válnak, hogy ők az irányítók, és a vezetést átadják a gyerek kezébe. Aki örömmel ragadja meg azt és úgy manipulálja szüleit, ahogy jólesik neki. Ha mégis megpróbál felnőttként viselkedni és irányítani a gyereket, a válasz engedetlenség és agresszivitás – a szülő pedig visszavonul, ezzel erősítve meg a negatív magatartást. Vagy kiborul a bili és elfenekeli a gyereket – ami elsőre jó megoldásnak tűnik, de ezzel meg épp a durvaságot támogatja. A gyerek pedig az látja, hogy veréssel oldhatók meg a problémák, és pont az a két (vagy több) felnőtt „tanítja” erre, akikre leginkább felnéz. Azt látja, hogy otthon az erőszakos magatartás célravezető, és ezt kortárs kapcsolataiban is érvényesíteni próbálja.
