Ha azt akarod, hogy keveset hazudjanak neked, akkor keveset kérdezz és ritkán fenyegess. (Popper Péter)
Volt egy tanítványom, vagány kis srác. Eleven, huncut szemű fiú volt, és előszeretettel lódított. De ahogy mondta, nekem sejtésem támadt, hogy az igazság valahol máshol van, nem az ő szavaiban. Megkértem, hogy nézzen a szemembe és ismételje el, amit mondott. Nem tudom, hogy az én szememben volt-e valami, ő volt gyatra hazudozó, vagy igazából megérezte, hogy megéreztem a füllentést, de ilyenkor vörösebb lett a főtt ráknál, és rendszerint lesütötte a szemét, és bevallotta, hogy nem mondott igazat. Máskor megpróbálkozott vele, hátha… De a teste elárulta.
Mint ahogy a testünk úgy árulkodik rólunk, amit el sem tudunk képzelni. Persze próbálhatjuk becsapni a másikat, hiszen tisztában vagyunk azzal, hogy melyek a hazugság tipikus metakommunikációs jelei, és próbáljuk ezeket elnyomni. Nem igazgatjuk a nyakunknál a ruhát, nem takarjuk el a szánkat, próbálunk szemkontaktust tartani, összefüggően beszélni (persze, csak ha van időnk felkészülni), nem igazgatni hajat, ruhát, ékszert stb. Azonban gyakran annyira próbálnak a külsőre koncentrálni, hogy már túlzásba viszik, például le nem veszik a szemüket rólad. Vagy annyira csak a fenti tipikus jelekre összpontosítanak, hogy azt már nem tudják, hogy a hazugság jele lehet akár a két ajak összeérintése, és bármely összeérintő mozdulat, akár különböző területeké is.
De miért hazudunk? Ne is áltasd magad, hogy te ugyan sohasem, senkinek, semmi szín alatt nem állítanál valótlant, ugyanis naponta legalább 4-5 alkalommal ferdítünk valamennyit a valóságon. Néha ugyanis jobban járunk, ha nem mondjuk el az igazat: például nem árulhatjuk el a magánéletéről ódákat zengő főnökünknek, hogy az a bizonyos testrészünk – férfiak esetében – tele van az egésszel, ezért szépen azt hazudjuk, mennyire érdekes, amit mond. Vagy nem mondjuk el a néha öntudatlan állapotban lévő fekvő betegnek, hogy soha többé nem fog már felkelni, inkább hagyjuk, hogy legalább a reménybe még kapaszkodhasson. Ezeket szokták kegyes hazugság címszóval illetni, és általában nem ítélik el azt, aki erre kényszerül. Claudine Biland A hazugság pszichológiája című könyvében különbséget tesz aszerint is, hogy melyik nem képviselői hajlamosak a kegyes, azaz a saját érdekük ellen szóló hazugságra. Szerinte ugyanis a férfiak inkább hajlamosak ezen a téren (is?) az önzőségre. A hazugság néha nagy fájdalomtól óv meg, az igazság pedig néha értelmetlen szenvedést okoz.
Tegyük fel, valaki megcsalja a párját: nem szerelemből, csak pusztán biológiai szükségletei, vagy egy távoli országban tett utazás varázsa irányították. Akkor a legközelebbi találkozáskor a párjának mesélje el, hogy mi történt? Mi lenne a haszna? A megcsalt fél úgy érezné, hogy becsapták, megalázták. Változtatni a dolgokon már úgysem tud. A megcsaló viszont könnyít a lelkiismeretén, és hú, de nagyszerű embernek érzi magát, amiért őszinte volt. Aztán meglepődik, ha utcára kerül, és azzal jön, hogy hol a megbocsátás, meg hogy legyünk mindig őszinték. Popper Péter az ehhez hasonló helyzetekre azt javasolja, hogy ha már besikerült a félrelépés, legalább legyen annyi erőnk, hogy az ehhez kapcsolódó érzéseink terhét magunk viseljük el. Az igazságot ne használjuk fel rombolásra.
És lehet úgy is hazudni, hogy nem mondunk semmit. Vagy csak félig mondunk el valamit. Így elhitethetjük magunkkal, hogy hú, de őszinték vagyunk, hiszen a szánkon csak igaz állítások bújtak ki, és még azelőtt teszünk egy verbális pontot a mondanivalónk végére, mielőtt a hazugság megszületne. Kosztolányi szerint pedig: „Minden női hazugságban van egy szemernyi igazság. Ez az ő hazugságuknak erkölcsi alapja. Épp ezért veszedelmes. A valóság egy csonka földdarabján vetik meg lábukat, s oly meggyőződéssel, elszántsággal, jóhiszemű hévvel tudják védeni hazugságukat, mintha az igazságot védenék. Lehetetlen őket innen kilendíteni. Azt, ami van, rugalmasan idomítják ahhoz, ami nincs.”
