Még tizenéves voltam – annak is az első felében -, amikor találkoztam ezzel a fiúval. Aztán nagyjából két évig csak róla álmodoztam.

Azt hiszem, szinte minden gondolatomat kitöltötte az ábrándozás, hogy majd miket csinálunk együtt, milyen jó lesz hozzáérni. Ha újra a közelében lehettem, akkor megpróbáltam úgy alakítani, hogy láthassam. Gondolatban rengeteget beszélgettem vele, és hittem, hogy egyszer majd észreveszi, hogy én vagyok számára a tökéletes nő. Vajon tudott-e arról, hogy rajongásig szerettem? Talán sejtette, de végül az elköltözése elválasztott minket, és így az érzéseim is lassan kihűltek.

A szerelem érzése mindenképpen felkavaró, akár viszonzott, akár nem. Ha viszontszeretnek, akkor szinte megváltozik a világ, és később visszagondolva arra az időszakra, minden napfényes, virágos, csodálatos – vagy csak mindig tavasszal habarodtam bele valakibe, és azért tűnik így? De tény, hogy ha valaki szerelmes, akkor megszűnik a külvilág, akkor hiába a barátok, ismerősök figyelmeztetése.

Ha az érzés nem kölcsönös, akkor is kreálunk magunknak szép pillanatokat: már attól boldogabbak vagyunk, ha láthatjuk a másikat – még ha csak fényképről is -, de közben mindig ott bujkál a fájó érzés: nem lehet a miénk. Talán azért, mert a másé, vagy mert nem is tudja, hogy odavagyunk érte.

Számtalan irodalmi alkotás szól a reménytelen szerelemről – talán sokkal több, mint a beteljesültről. Milyen szépen írja le Charlotte Bronte Jane Eyre című regényében, hogyan nem nézett rá Jane Mr. Rochesterre, mégis mennyire tisztán látta minden rezdülését. Majd amikor végre rátekinthetett: „Néztem őt, néztem, és örömöm telt abban, hogy nézhetem, fájdalmas nagy örömöm. Úgy voltam vele, mint a szomjan haló ember, aki végre kutat talál, s bár tudja, hogy a kút vize mérgezett, mégis nagy kortyokkal iszik belőle.”