Az ember lánya – na persze a fia is – belefut néha kellemetlen randihelyzetekbe, miközben épp élete párját szeretné valahonnan előkotorni.

Először is meg kell találni azt a bizonyos lovagot – nő lévén most inkább a férfiak furcsaságairól értekeznék -, ami bizony nem túl egyszerű. A külső szempontjából a legjobb, ha nyilvános helyen sikerül a tekintetnek összeakaszkodnia, majd indul el a társalgás, nem pedig netes ismerkedést követően. Persze nem azokkal a kérdésekkel, ahogy Lisa Kudrow a P. S. I love you című filmben: Nős vagy? Meleg vagy? Van állásod? Majd ha az első kettőre nemet, a harmadikra igent mond, jöhet a csók, és ha az is stimmel, akkor minden rendben. Tény, hogy néha egyszerűbb lenne pár kérdéssel rövidre zárni a randit, és csak azzal folytatni, aki átmegy bizonyos szűrőkön.

Nem pedig belemenni néhány kínos jelenetbe, mint ahogy én, és még sok társam jártunk. Az első nem túl sikeres randimra időben érkeztem – már ez eleve gyanús és kicsit irreális. De „lovagom” késett helyettem. Valószínűleg más is ismeri az érzést, amikor szinte mindenkit megnéz, akire kicsit is ráillik a személyleírás, és néha azt várja, hogy hátha ő az, máskor pedig retteg, hogy úristen, csak nehogy az a pasi legyen. Velem az utóbbi történt, de jól nevelt lányhoz illően adtam neki még egy esélyt, hogy személyiségével hengereljen le. Lehengerelt… Minden alkalommal, ha beszélt hozzám, szembefordult velem – ami nem lett volna baj, de épp sétáltunk, így fura látvány volt az elém hajló fiúcska. A közös program alatt igazán megismerhettük egymást… vagy inkább azt a boltot, ahová elvitt, és ahol legalább fél órát válogatott, de persze nem vett semmit, én meg unatkoztam. Mondanom sem kell, rövidre zártam a randit, és rohantam haza valamilyen mondvacsinált indokkal.

Egy másik érdekes randim célszemélyét nem ismertem, ő a csetelős korszakom idején robbant be az életembe, majd távozott onnan még annál is gyorsabban. Mindössze félórás beszélgetést követően gondoltuk azt, hogy akár találkozhatnánk is – az ötletet azóta is díjazom, nem sajnáltam a rá fordított időt. Beültünk valahová meginni valamit, és ő elárulta nekem, hogy két hétnél tovább még soha nem volt facér, és letelt a két hét, ezért úgy gondolja, én leszek a következő. Halkan csak annyit jegyeztem meg, hogy ebbe azért még én is szeretnék beleszólni.

Néha bizony elszalad a ló a drága pasikkal, már az első randin arról beszélnek, milyen korlátozásokra számíthat az ő kis asszonykájuk, képesek arról beszélni, hogy ideje lenne már gyereket csinálni, éttermi randi esetén meg csak vizet kérnek, kiszámolják a kalóriákat, vagy korábbi kapcsolatokról kezdenek beszélni. Néha egészen oda nem illő dolgokról beszélnek (volt barátnők, politika), de elég az is, ha csak ők beszélnek, téged nem hagynak szóhoz jutni. Számtalan mozzanattal elérhető az, hogy egy randi ne sikerüljön, és ilyenkor nagyjából két dolgot lehet tenni: távozni, vagy maradni (utóbbi esetben lesz majd mit mesélni az unokáknak!).

Jó ember vagyok, nem haragszom arra, akit megbántottam – írta Ignotus. Amikor először elolvastam ezt a mondatot, mosoly futott végig az arcomon. Aztán kicsit ízlelgettem a szavakat, és rájöttem, hogy talán nem is annyira vicces ez.

Kit bánthatunk meg? Tulajdonképpen bárkit, akivel kapcsolatba kerülünk: egy bolti eladót, egy járókelőt, egy hivatali dolgozót, egy hajléktalant – bárkit. És miért tesszük ezt? Lehet, hogy rá haragszom, lehet, hogy magamra, vagy épp valakire, aki nincs is ott? Számtalan oka lehet annak, hogy valakit megsértsek, és még csak haragudnom sem kell rá. Sőt, gyakran nem is vesszük észre, hogy egy-egy mondatunk nem azt a hatást éri el, amit mi gondoltunk: ártatlan megjegyzésnek szántuk, de a másiknak mégis fájt. Mert felszakított benne egy sebet, ami már gyógyulófélben volt. Vagy nem ugyanúgy értette az elmondottakat, ahogy mi. De ezt látni lehet az arcán, a tekintetén. Ekkor jobb tisztázni, hogy ki mit gondolt az elhangzottak alapján, hogy a kapcsolat tüskéjét eltávolíthassuk.

Ha nagyon jól ismerem, akit megbántottam, és ha ezt az embert szeretem, akkor a bántás még nekem is fáj. Ahogy Müller Péter megfogalmazta: „Ha valakit valóban szeretsz, azonnal tudod, ha megbántod - nem azért, mert látod az arcán, hanem mert a bántás pillanatában önmagadon érzed a bántalmat, neked is fáj - és tudod, hogy nem kellett volna. Nemcsak neki, neked is sajog, azonnal.” Ha érezzük ezt a fájdalmat, akkor tudhatjuk, hogy igazából nem is haragszunk arra, akinek ugyanezt okoztuk. Talán csak arra haragszunk, amit tett, de magát az embert minden kemény szavunk vagy tettünk ellenére szeretjük. Legbelül, mélyen, kiszakíthatatlanul. Hiszen ha nem szeretnénk, nem is éreznénk a fájdalmat.

Persze könnyű lenne azt tanácsolni, hogy éljünk úgy, hogy ne bántsunk senkit, de úgy gondolom, ez lehetetlen. Legfeljebb csak gondoljuk, hogy szép és jó minden, csak épp nem vesszük észre, hogy a körülöttünk élőknek mekkora sebeket okoztunk. Ha minket bántottak, akkor arra ne bántással válaszoljunk. Ne rejtsük el, hogy fájt, de ne akarjunk mi is fájdalmat okozni. És próbáljunk megbocsátani.

Fogadjuk meg Pintér Béla szavait:

Homokba kell írni a szót, ami annyira fáj.
Hagyni kell, hadd vigye a szél.
Homokba írni a bűnt, amivel megbántott más,
Mielőtt megjegyezhetnéd.

A fiatal párnak minden vágya, hogy végre meglátogassa őket is a gólya. Több-kevesebb próbálkozás után végre sikerül, a nő állapotos lesz, majd megszületik a baba. Az örömmel várt baba, amelyik még jobban mutatná az összetartozásukat, sokszor mégsem a „várt” hatást hozza. A pár tagjai elhidegülnek, külön utakon járnak, vagy egyszerűen a fáradtságtól és az új feladatoktól eltávolodnak egymástól. Mint egy régi film női főszereplője, aki letörten meséli egy barátjának, hogy a közös évek során valahol elhagyta a férjét, és nem találja. Pedig együtt élnek.

Egy baba érkezése minden esetben felforgatja a pár életét. Az anyának meg kell szoknia és tanulnia, hogy másképp viszonyuljon a saját életéhez: jó időre le kell mondania például arról, hogy mikor alszik és mikor ébred, mikor eszik, mikor mozdul ki otthonról. Egy kisgyerek sokáig megköti a szülőket, alkalmazkodni kell valamelyest a napi rutinjához, és a picur szokásai lesznek az elsődlegesek. És bár szinte minden gondolatunkat az új családtag tölti ki, mégsem szabad elfelejteni, hogy nemcsak szülők, hanem férfiak és nők is vagyunk, önálló személyiséggel, vágyakkal, tervekkel, hobbikkal. Hiszem, hogy csak akkor tudunk jó szülők lenni, ha megmaradunk önmagunknál. Ha minden percünket nemcsak az első hetekben, hanem a további hónapokban vagy években is csak a gyerek tölti ki, ha csak róla tudunk mesélni, és esetleg nem vesszük észre, hogy a párunknak másra is van szüksége, és elfelejtünk a kedvében járni akár csak azzal, hogy meghallgatjuk őt, akkor könnyen meglehet, hogy egy napon arra ébredünk, hogy már nem tudunk semmit arról, akivel élünk, vagy épp már nincs is ott.
A gyerek mégis összetart, miatta talán több erőfeszítést teszünk meg a kapcsolatért is. Sokan pillanatok alatt kilépnek egy kapcsolatból, ha nem érzik jól magukat, de ha már gyereked van, és felelősnek érzed magad miatta, akkor százszor meggondolod. Latolgatsz, hogy mi lenne jobb: új életet kezdeni, de ezzel megfosztani az apát attól, hogy napi szinten kapcsolatot tartson a gyerekével? Vagy inkább a végsőkig megtenni mindent azért, hogy a család ne essen szét? Vajon ha évekkel később megkérdezi a gyerek, hogy miért lett vége, tudsz majd számára elfogadható magyarázatot adni?

A legjobb persze az, ha nem jutunk el addig, hogy a kapcsolat felbontásán gondolkozzunk. Figyeljünk a másikra, beszélgessünk az érzéseinkről, gondjainkról, legyünk türelmesek a másik iránt. Nem a szerelmet kell ébren tartani a két fél között, a barátság sokkal fontosabb. Az apának talán még nehezebb megtalálnia a helyét a családban, hiszen ő nem érezte hónapokon keresztül annyira intenzíven a baba minden mozdulatát, nem ő táplálja az első időben, és sokszor nem ő az, akitől megnyugszik a bömbölő kis csomag, aki mellesleg annyira törékenynek tűnik, hogy sokan meg sem merik fogni, nehogy baja essék. És miközben felnéznek az anyára, akinek szerepe felértékelődik, előfordulhat az is, hogy féltékenyek a gyerekre, aki elvette tőlük a nőt.

Az viszont nem összetartozás, ha a szülők csak élnek egymás mellett, de nem együtt. Amikor már csak gazdasági közösség a család, az érzelmi otthon pedig csak illúzió.

Nem lehet felnőni egy házban, ahol a szülők már nem szeretik egymást. (...) Nem lehet. Meg lehet nőni, de felnőni nem. (Anna Gavalda)

Fekszel tétlenül az ágyon, semmihez nincs kedved, és folyton az jár a fejedben: miért tette ezt veled? Hiszen te annyira szeretted, annyira jó volt együtt, akkor mégis mi volt a baj? Miért szakított?

A szakítást – akár otthagyóként, akár otthagyottként – majdnem mindenki legalább egyszer megtapasztalja az életben. Néha könnyebb, néha nehezebb elviselni, ez számos tényezőtől függ. Ha például sokáig tartó, intenzív szerelemről volt szó, akkor sokkal nehezebb feldolgozni az elválást. Akkor sincs egyszerűbb dolgunk, ha mi kezdeményezzük a kapcsolat felbontását, hiszen érzelmileg biztosan függünk még tőle, ha mást nem, haragot biztosan érzünk. És akire haragszunk, az iránt nem vagyunk közömbösek. Ági mesélte, hogy a férje ugyan az élet minden területén kihasználta, lerombolta az önbizalmát, ellehetetlenítette emberi kapcsolatait, és úgy tűnt, hogy a kislányától is meg akarja fosztani, mégis lelkiismeret-furdalása volt, amikor elköltözött otthonról. Úgy érezte, nem jó anya, amiért elszakítja a gyereket az apjától, és hogy talán elhamarkodott volt a döntése, hiszen végül is megvolt mindene a kapcsolatban – csak a szabad akarata nem.

A szakítás, válás sok szempontból hasonlít a halálhoz. Megszűnik valaki, aki eddig az életünk része volt, és esetleg nem is igazán értjük, miért hagyott ott minket. Még ha valakiről tudjuk is, hogy halálos beteg, vagy már nagyon idős, és lélekben próbálunk felkészülni a halálára, a valódi esemény mégis úgy hathat, mint egy vödör jeges víz. Kell idő, mire feldolgozzuk, hogy mi történt, elfogadjuk az eseményeket. Ugyanígy egy kapcsolatban is lehetnek a szakítást előrejelző momentumok, talán már magunk is úgy érezzük, hogy jobb lenne külön, de a tényleges szakítás után kisebb sokkot élünk át. Aztán ez átcsaphat dühbe: magunkat okoljuk, amiért nem tettünk semmit a kapcsolat javításáért; hibáztatjuk a párunkat, amiért megbántott minket; esetleg mindenkire haragszunk, aki csak él és mozog körülöttünk, hogy nem figyelmeztettek a veszélyre. Majd elkezd(het)ünk egyfajta megoldáson gondolkozni: hogyan is lehetne visszaszerezni a másikat, és próbálunk alkut kötni vele. Megígérünk dolgokat, de ha ráébredünk, hogy nincs esélyünk, akkor jön a szomorúság érzése, amely idővel átvezet az elfogadásba, amikor képesek vagyunk arra, hogy érzelmileg távolságot tartsunk egykori kedvesünkkel, megértsük, elfogadjuk a döntését, és képessé váljunk egy új kapcsolatra.

Ezeken a fázisokon ki gyorsabban, ki lassabban megy végig, de érdemes az utat végigjárni, és nem egyből egy új kapcsolatba ugrani, mert annak nagy valószínűséggel csalódás a vége, és az újabb „pofon” csak még inkább romba döntheti az önbecslésünket. Nem jó az sem, ha folyton elterelni próbáljuk a figyelmünket: ne rejtsük véka alá az érzéseinket, legalább a négy falnak sírjuk el bánatunkat, mutassuk meg a dühünket.

És egy dolgot mindenképpen lássunk be: nem arról van szó, hogy minket nem lehet szeretni, csak az adott kapcsolat nem működött. De van sok más férfi/nő még a világon, és biztosan van legalább egy, akivel kiegészítjük egymást, és aki pont arra vágyik, amit mi adhatunk meg neki.

Ha azt akarod, hogy keveset hazudjanak neked, akkor keveset kérdezz és ritkán fenyegess. (Popper Péter)

Volt egy tanítványom, vagány kis srác. Eleven, huncut szemű fiú volt, és előszeretettel lódított. De ahogy mondta, nekem sejtésem támadt, hogy az igazság valahol máshol van, nem az ő szavaiban. Megkértem, hogy nézzen a szemembe és ismételje el, amit mondott. Nem tudom, hogy az én szememben volt-e valami, ő volt gyatra hazudozó, vagy igazából megérezte, hogy megéreztem a füllentést, de ilyenkor vörösebb lett a főtt ráknál, és rendszerint lesütötte a szemét, és bevallotta, hogy nem mondott igazat. Máskor megpróbálkozott vele, hátha… De a teste elárulta.

Mint ahogy a testünk úgy árulkodik rólunk, amit el sem tudunk képzelni. Persze próbálhatjuk becsapni a másikat, hiszen tisztában vagyunk azzal, hogy melyek a hazugság tipikus metakommunikációs jelei, és próbáljuk ezeket elnyomni. Nem igazgatjuk a nyakunknál a ruhát, nem takarjuk el a szánkat,  próbálunk szemkontaktust tartani, összefüggően beszélni (persze, csak ha van időnk felkészülni), nem igazgatni hajat, ruhát, ékszert stb. Azonban gyakran annyira próbálnak a külsőre koncentrálni, hogy már túlzásba viszik, például le nem veszik a szemüket rólad. Vagy annyira csak a fenti tipikus jelekre összpontosítanak, hogy azt már nem tudják, hogy a hazugság jele lehet akár a két ajak összeérintése, és bármely összeérintő mozdulat, akár különböző területeké is.

De miért hazudunk? Ne is áltasd magad, hogy te ugyan sohasem, senkinek, semmi szín alatt nem állítanál valótlant, ugyanis naponta legalább 4-5 alkalommal ferdítünk valamennyit a valóságon. Néha ugyanis jobban járunk, ha nem mondjuk el az igazat: például nem árulhatjuk el a magánéletéről ódákat zengő főnökünknek, hogy az a bizonyos testrészünk – férfiak esetében – tele van az egésszel, ezért szépen azt hazudjuk, mennyire érdekes, amit mond. Vagy nem mondjuk el a néha öntudatlan állapotban lévő fekvő betegnek, hogy soha többé nem fog már felkelni, inkább hagyjuk, hogy legalább a reménybe még kapaszkodhasson. Ezeket szokták kegyes hazugság címszóval illetni, és általában nem ítélik el azt, aki erre kényszerül. Claudine Biland A hazugság pszichológiája című könyvében különbséget tesz aszerint is, hogy melyik nem képviselői hajlamosak a kegyes, azaz a saját érdekük ellen szóló hazugságra. Szerinte ugyanis a férfiak inkább hajlamosak ezen a téren (is?) az önzőségre. A hazugság néha nagy fájdalomtól óv meg, az igazság pedig néha értelmetlen szenvedést okoz.

Tegyük fel, valaki megcsalja a párját: nem szerelemből, csak pusztán biológiai szükségletei, vagy egy távoli országban tett utazás varázsa irányították. Akkor a legközelebbi találkozáskor a párjának mesélje el, hogy mi történt? Mi lenne a haszna? A megcsalt fél úgy érezné, hogy becsapták, megalázták. Változtatni a dolgokon már úgysem tud. A megcsaló viszont könnyít a lelkiismeretén, és hú, de nagyszerű embernek érzi magát, amiért őszinte volt. Aztán meglepődik, ha utcára kerül, és azzal jön, hogy hol a megbocsátás, meg hogy legyünk mindig őszinték. Popper Péter az ehhez hasonló helyzetekre azt javasolja, hogy ha már besikerült a félrelépés, legalább legyen annyi erőnk, hogy az ehhez kapcsolódó érzéseink terhét magunk viseljük el. Az igazságot ne használjuk fel rombolásra.

És lehet úgy is hazudni, hogy nem mondunk semmit. Vagy csak félig mondunk el valamit. Így elhitethetjük magunkkal, hogy hú, de őszinték vagyunk, hiszen a szánkon csak igaz állítások bújtak ki, és még azelőtt teszünk egy verbális pontot a mondanivalónk végére, mielőtt a hazugság megszületne. Kosztolányi szerint pedig: „Minden női hazugságban van egy szemernyi igazság. Ez az ő hazugságuknak erkölcsi alapja. Épp ezért veszedelmes. A valóság egy csonka földdarabján vetik meg lábukat, s oly meggyőződéssel, elszántsággal, jóhiszemű hévvel tudják védeni hazugságukat, mintha az igazságot védenék. Lehetetlen őket innen kilendíteni. Azt, ami van, rugalmasan idomítják ahhoz, ami nincs.”

Adott egy férfi és egy nő. A helyszín legyen egy szoba. A történet sokféle irányt vehet, de tegyük fel, hogy a szobában van egy ágy is, és ott fejeződik be. De mi van akkor, ha az egyik félnek ez kevés? Ha szinte mindennap, minden percben azon jár az esze, hogyan juthatna újra és újra ehhez az élvezethez? Ha ezért képes bármit és bárkit háttérbe szorítani.

A szenvedélybetegség nem ismeretlen jelenség, és olykor nehéz megtalálni a határvonalat a normális és a kóros között. Számtalan dologtól lehet függni, a nikotin-, alkohol- és drogfüggőség már nem is szokatlan jelenség, és talán sokkal nagyobb visszhangja is van, mint más addikcióknak. Vannak már boltkórosok, internetfüggők sőt internetpornófüggők, de addikciónak számítanak az evési zavarok (bulimia, anorexia stb.) is. Van, aki megrögzötten lóg a Facebookon, másoknak a munkájuk a mániájuk, és vannak, akik betegesen próbálnak párra találni.

A szextől függők számára az aktus korántsem annyira élvezetes, megnyugtató, mint azok számára, akik „normálisak”. Számukra a szex kényszeres cselekvés, és nem tudnak szabadulni tőle. Sokan tiltakoznak az ellen, hogy bármiféle szenvedélybetegségük lenne, és mintha még mindig háttérbe szorítanák, és dilisnek tartanák azokat, akik nem testi bajokkal fordulnak orvoshoz. Inkább megpróbálják eltitkolni, elbagatellizálni a betegségüket, és bizonygatják, hogy ők bizony bármikor, bárhol meg tudják oldani, hogy függőségükről leszokjanak. Amikor azonban a leállást követően testi tünetekben realizálódik a függőség, már korántsem olyan biztosak a saját erejükben. Talán sokan azért nem merik még maguknak sem bevallani, hogy betegek, mert úgy érzik, hogy a problémájuk egyedi, és biztosan nincs rá segítség, kiteregetni pedig a problémákat elég ciki.

Most őszintén: te boldog vagy? És ha igen, mitől lettél az? Ha nem, akkor mi kellene ahhoz, hogy boldog legyél? Talán lehet válaszolni ezekre a kérdésekre, talán felesleges.

Lehetsz boldog attól, hogy van pénzed, állásod, párod, gyereked. Lehetsz boldog hetekig, hónapokig, de lehet, hogy csak egy-egy pillanatig vagy az, aztán nem érzed, hogy élsz. Néha, amikor fekszem, és semmi dolgom nincs, vizsgálom magam. Feltérképezem, hogy mit érzek: milyen részeim érnek az ágyhoz, vagy amin fekszem, és milyen apró érzések vonulnak át a testemen. Ha csak ennyit érzek, meg a levegő simítását a bőrömön, akkor jól vagyok. Ha már érzed a tested, az általában valami fizikai hatás miatt van, és ezek egy része egyáltalán nem kellemes.

De hol lakik bennünk a boldogság? És miért nem vagyok boldog, ha olyan dolgaim megvannak, ami másnak nincs, pedig vágyik rá? Talán mert másra vágyunk, mástól érezzük teljesnek az életet. Van, akinek elég a pénz: ha sok van, megvehet olyan elektronikai és egyéb kütyüket, amelyektől jól érzi magát. Van, akinek ez nem számít, csak legyen mellette egy társ. Másnak a gyerek hozza meg az igazi értelmét az életnek. Van, aki meglátja a jót az életben, optimistán áll a kialakuló helyzetekhez, mások pedig úgy érzik, hogy valaki mindig megakadályozza, hogy boldog legyen: „Úgy tűnhet, hogy mások állnak boldogságunk útjában. Valójában mi állunk ott, mert mi választjuk meg, hogy hogyan viszonyulunk az emberekhez.” (Andrew Matthews)

Sokszor azért is állunk a saját boldogságunk útjában, mert nem vesszük észre, hogy tehetnénk azért, hogy jól érezzük magunkat, de kényelmesebb az önostorozás, minden és mindenki hibáztatása. És talán pont az a jó, hogy a boldogságnak mindig csak morzsáit csipegetjük fel, megízleljük, de nem esszük degeszre magunkat belőle. Akkor talán úgy járnánk, mint az, aki a kedvenc ételéből habzsol be, elrontja a gyomrát, majd utána rá sem bír nézni. És Jean Sasson amerikai írónő szavain is érdemes elgondolkoznunk: „A boldogság csak a boldogtalanság tükrében ismerhető fel.”

A mosoly egyike azoknak a képességeinknek, amelyet úgy sajátítunk el, hogy magunk sem tudunk róla. Már néhány napos csecsemőnél is megfigyelhető, hogy álmában mosolyra húzódik a szája, ez azonban reflexszerű, nem tudatos tevékenység. El kell telnie még pár hétnek, hogy az első, belsőleg motivált mosoly megszülessen.

Frank A. Clark amerikai szerkesztő szerint „A legtöbb mosolyt egy másik mosoly indította el.” A mosoly mintha vírus lenne: terjed, ha valaki kapcsolatba kerül vele. Ha mosolygó embereket látunk, mi is jobb kedvűek leszünk, a mosoly pedig megszépít mindenkit.  Többször előfordult már, hogy figyeltem embereket az utcán, és csodálkoztam, hogy mitől annyira gondterhelt az arca már a tizenéveseknek is. Eljátszottam a gondolattal, hogy előrehaladok az időben, és ráncokat rajzoltam az arcukra. Félelmetes volt. Amikor idős embereket látok, akkor az is szembetűnő, hogy milyenek a ráncaik. Aki sokat nevetett, annak még a ráncai is nevetnek. Így jobb, ha odafigyelünk arra, hogy mennyit nevetünk, és milyen arcot vágunk, mert elképzelhető, hogy jó pár évtized múlva már mint kőbe vésett mimika fogja díszíteni vagy torzítani az arcunkat.

Ha nevetünk, akkor még az egészségünk is csak profitál belőle. Egy japán genetikus megfigyelte, hogy azoknak, akik szórakoztató előadást néznek, alacsonyabb a vércukorszintjük. Arra is rájött, hogy a nevetés fokozza egyes gének aktivitását, közöttük olyanokért, amelyek az immunrendszerre hatnak.

Egy kiadós hahotázásnak más haszna is van: felgyorsul a vérkeringés, és javul a belső szervek oxigénellátottsága. Olyan vegyületek szabadulnak fel az agyban, amelynek hatására csökken a fájdalom. A testi és lelki betegségek jó része összefüggésben van a stresszel. Aki pedig erőteljes nyomásnak van kitéve nap mint nap, az ritkán nevet. A kacagás azonban oldja ezt a belső feszültséget, javítja a közérzetet, és kevésbé alakul ki depresszió, gyomorfekély, neurózis vagy magas vérnyomás.

Ezt a jótékony hatást veszik figyelembe a hahota klubok, ahol mintegy „parancsra” nevetnek az emberek. Külső szemlélőként inkább egy elmegyógyintézethez hasonlítanak a látszólag ok nélkül kacagó emberek, de idővel átragad ránk a jókedv, még akkor is, ha nem indokolt: észrevétlenül mosolyra húzódik a száj.

Vegyünk példát a gyerekekről, akik kb. tízszer olyan gyakran nevetnek, és ne csak valamilyen tévéműsortól várjuk a jókedvet. Teremtsünk rá alkalmat, lássuk meg körülöttünk a mosolyra okot adó dolgokat.

Szárazon megfogalmazva és legkisebb egységre vonatkoztatva a család a szülők és a gyerek(ek) közössége. Jó pár évtizede ez még csak azt jelentette, hogy van egy apuka meg egy anyuka, és van egy vagy több, vér szerinti gyerekük. Természetesen a családba tartoznak a rokonok (nagyszülők, unokatestvérek stb.) is, de csak a hagyományos családmodellre volt jellemző, hogy három (esetleg több?) generáció élt együtt. A 18. században kiscsalád (szülő és gyerekek), törzscsalád (két generáció) és nagycsalád (3-5 generáció) elnevezésekkel illették a házasság után együtt élő embereket – két emberből csak így lehetett család. Idővel egyre inkább a ma már nukleárisnak nevezett családmodell vette át a szerepet, majd a nők munkába állásával az addig rájuk háruló feladatok egy részét különböző intézmények vették át, valamint a házastársak közötti egyenjogúság is kezdett általánossá válni.

A hagyományos kép a családról az utóbbi időben jelentősen módosult, „köszönhetően” a válások és együttélések számának növekedésének, de közbeszólt az is, hogy mára a gyermekek születését tudatosan kordában lehet tartani. Általános iskolás koromban még az volt a furcsa, ha valamelyik osztálytársamat csak egy szülő nevelte. Az még ritkább volt, hogy az egyik szülő nem vér szerinti volt. A válások számának növekedésével azonban elterjedtté vált egy egészen új családmodell alakult ki. Felbomlik egy eredeti értelemben vett család, a szülők újra párra találnak, azoktól is születhetnek gyerekek. Így jó esetben kibővül a család, hiszen bár nem élnek együtt, a másik szülő gyerekeivel is kialakulhat testvéri viszony. Megfelelő szervezéssel és az elvált szülők kiegyensúlyozott kapcsolatával ez megvalósítható.

Előfordulhat azonban az is, hogy a korábbi házastársak annyira nem tudnak megegyezni, vagy annyira elveszti az érdeklődését az egyik fél a korábbi család iránt, hogy (szinte) teljesen megszakad a kapcsolat. Ilyenkor a korábbi elnevezések is módosulhatnak, és esetleg a gyerek jobban kötődhet érzelmileg a szülő új párjához, mint az életéből kilépő vér szerinti szülőhöz, esetleg apának, anyának is szólítja őt.

Hová vezet ez az út? Vajon fog-e még létezni száz év múlva a család intézménye az eredeti értelmezésben?

Úgy kezdtem önhipnózisba, hogy nem is tudtam róla. Azt viszont már elég korán felismertem, hogy sokra vagyok képes a gondolataim segítségével. Még egészen gyerek voltam, amikor nagyon erősen arra gondoltam, hogy milyen jó lenne megbetegedni és ezzel kihagyni a következő napot a suliban. Annyira láttam magam előtt, hogy beteg vagyok és otthon maradok, hogy másnapra belázasodtam. Pusztán attól, hogy erre gondoltam.

A másik, ahogyan tudatosan irányítottam valamit, az az ébredés volt. Lefekvéskor megjelenítettem lelki szemeim előtt az órát, a mutatók az aktuális időt mutatták. Majd elkezdtem pörgetni a mutatókat egészen addig, amikor fel akartam kelni. Aztán elképzeltem a vekkercsörgést, majd láttam magam felkelni. Még egyszer „ránéztem” az órára, majd hagytam, hogy álomba merüljek. Másnap a tervezett időpont környékén fel is ébredtem.

Tegyünk egy próbát: egy héten keresztül, minden reggel hangosan mondd magadnak: Napról napra minden tekintetben egyre jobban és jobban érzem magam. Dr. Emile Coué francia pszichoterapeuta által kitalált önhipnózis gyógyító mondata ez. Megfigyelte, hogy azok a betegek, akik minden reggel elmondták ezt a mondatot, sokkal gyorsabban gyógyultak, mint azok, akik ezt nem tették meg. A kimondott szónak és a gondolatoknak ugyanis teremtő erejük van. Ha megfogalmazod magadnak a vágyaidat, akkor arra figyelj, hogy csak állító mondataid legyenek, az agy ugyanis „nem érti” a tagadást. Ha azt mondanád ugyanis, hogy Nem leszek beteg, akkor ebből üzenetként csak a „leszek beteg” jutna el. A célok emellett jelen idejűek legyenek, és a lehető legélesebben próbáld meg elképzelni a vágyott élethelyzetet, lelki- vagy testi állapotot.

Emlékszem egy vizsgára. Nagyon féltem tőle, volt egy tétel, amit nem tanultam meg. Annyira rettegtem attól, hogy azt húzom, hogy végül kihúztam. Mégsem húztak meg, összeszedtem magam annyira, és hittem, hogy nem bukhatok meg. Később másképp álltam a nem megtanult tételekhez: elfogadtam, hogy nincs időm és/vagy energiám mindet megtanulni, így amit nem sikerült, arról nem vettem tudomást, mintha nem is létezne. Így nem is húztam ki őket.

Ha félsz valamitől, akkor bekövetkezik. Akkor előfordulhat az is, hogy vágysz valamire, és eléred?

Huszonéves nő, gyerekkel, többéves kapcsolatban. Szép házban élnek, látszólag minden rendben, de a nő boldogtalan. A szíve mélyén tudja, hogy ez a férfi nem tudja igazán boldoggá tenni, csak élnek egymás mellett. De nem együtt. Miért marad vele mégis?

Sok hasonló történet kering ismerősök és az internet fórumozói között. Van, ahol az egyik felet súlyosan bántalmazzák: testileg vagy lelkileg. Van, akit kihasználnak, elszedik a pénzét. Van, aki nem mozoghat szabadon. Olyan is létezik, hogy valakit éheztetnek, vagy épp nem teljesítik egy olyan régóta vágyott álmát, hogy anya legyen. És ezek az emberek tűrnek, álcáznak, magyarázzák a megmagyarázhatatlant.

Miért maradnak együtt? Számos indítéka lehet: például fél, hogy egyedül nem lenne képes megállni a lábán, vagy attól fél, hogy soha senki másnak nem fog kelleni már (ebben előfordul, hogy a partner is „támogatja”. Van, aki nem tudna hová menni, mert rokonai nincsenek, vagy nincs náluk hely, (anya)otthonban, átmeneti szállásra meg mégsem akar menni. Annál mégiscsak jobb ez is, amiben él.

Akinek gyereke van, sokszor ezt nevezi meg a maradás okaként: a gyereknek családban kell felnőnie. Csak sokszor ők azt sem tudják, hogy egy család nem úgy működik, hogy apa meg anya nem beszél egymással, nincsenek érintések, kedves gesztusok. Nem család az, ahol nincs vagy csak szerep a szeretet.

A kapcsolatfüggő emberek gyakori magyarázata az is, hogy: „lehetne ennél rosszabb is”. Verhetne a párom, eljárhatna utcalányokhoz, elihatná a pénzét, drogozhatna, lophatna stb. De az, ami nem rossz, nem jelenti azt, hogy automatikusan jó is. Hisznek abban, hogy majd ők megváltoztatják a másikat, majd mellettük más lesz, jobb lesz. Beismerni a tévedést sokkal megalázóbb, ezért inkább álcázni kezdi, és arannyal vonja be a trágyát. De ha valaki kicsit közelebb lép, megpiszkálja a látszólag szép családot, máris kiderül, hogy bűzlik valami.

Tudom, hogy változtatni, a biztosat a bizonytalanért elhagyni nagyon nehéz. Rengeteg bátorság, kitartás kell hozzá, és hit abban, hogy képes vagy rá. De olyan életed van, amilyet alakítasz magadnak, válassz olyan társat, akivel egyenrangú lehetsz.

Mi a közös a karácsonyban és a húsvétban? Például az, hogy mindkettő egyházi ünnep, mindkettő kétnapos és mindkettőnek Jézushoz van köze: az előbbinek a születéséhez, az utóbbinak a feltámadáshoz.

A gyerekek számára pedig még egy közös momentuma van: a csoda. Sok családban rejtélyes módon kerül a karácsonyfa a szobába, és az ajándékok a fa alá. Ugyanúgy a húsvéti nyuszi is titokban közlekedik.

Van olyan család, ahol szombaton este fészket készítenek a nyuszi ajándékai számára, máshol a kertben rejtik el azokat, vagy épp a lakásban. Nálunk az volt a szokás, hogy vasárnap reggelre megjelentek az ajándékok az ágyunk mellett, vagy az ajtónkban. Csodálkoztam, hogyan kerülhettek oda, hogyhogy nem ébredtem fel a szöszmötölésre.

A húsvéti nyuszi a gyermekfolklór része, és a Mikuláshoz hasonlóan titokban hozza ajándékait, legyenek azok finom csemegék vagy hímes tojások. Már a 16. századi Németországban is létezett, akkor építettek először fészket a nyuszi ajándékainak, de nemcsak ott, hanem más országokban, például az USA-ban is élő hagyomány. A nyugati kultúrákban ábrázolt nyúl nem üregben él, hanem fészket rak, innen ered ez a szokás is. És azért épp a nyúlra esett a választás, mert köztudottan szapora állatfaj, és mivel a tavaszváró ünnepkörhöz kötődik, így termékenységi szimbólummá vált.

Ausztráliában és Új-Zélandon azonban kártevőnek tartják, így ott próbálták egy hosszú fülű, nyúlra hasonlító erszényesre, a bilbyre cserélni, nem túl nagy sikerrel. Nekem a bilbyről nemcsak a nyúl, hanem a patkány és hangyász is eszembe jut, de azért elég mókás állat.

Franciaországban és Belgiumban azonban nem kötik a nyulat a húsvéti tojásokhoz, náluk úgy tartják, hogy a húsvéti harangok pottyantják le őket.  

A húsvéti nyuszi mellett léteznek jó páran még a „nyúlcelebek” körében. Gondoljunk csak a mesehősökre: Tapsi hapsira, a kockásfülű nyúlra, a legkisebb ugrifülesre vagy Bob és Bobekre. A Jamie és a csodalámpa című rajzfilmben szerepelt Füligláb, rajzfilm- és filmfigura volt Roger nyúl. A No, megállj csak! című rajzfilmsorozat kedves kis nyuszija is közismert, és Micimackó történetében szerepel Nyuszi. És 18 éven felülieknek szóló nyuszi is létezik egy magazin védjegyeként. A sort még sokáig lehetne folytatni, de inkább álljon itt befejezésül Nagy Lajos néhány gondolata a nyúlról:

„A nyúlnak különösen jellemző sajátságai nincsenek, amilyen szürke a színe, olyan szürke az egész egyénisége, éppen ezért szükség esetén helyettesíthető más állattal, például macskával. Hogy kitűnően tud futni, ebben - pláne olyan gyáva állat részéről - semmi csodálni való nincsen, de próbálna meg a víz alatt úszni, vagy turbékolni, esetleg lovagolni, vagy kesztyűbe dudálni. Mindezt nem tudja a nyúl, sőt még azt sem ő mondja, hogy pitypalatty, szóval egészen tehetségtelen állat.”

Emlékszem még arra, amikor a szüleim húsz forintot fizettek azért, hogy végre csendben maradjak. Rengeteget beszéltem, és rendszerint feleslegesen. A hallgatás meg szinte ismeretlen fogalom volt számomra.

Sokszor tekintjük fontosabbnak a hangot, mint a csendet. Pedig milyen egyszerű dolog hallgatni. Meghallgatni a másikat azonban tanulni kell. Létezik ugyanis az ún. aktív hallgatás, amikor nemcsak elhallgatunk és nem mondunk semmit, hanem ténylegesen figyelünk a másikra, meg akarjuk érteni annak viselkedését, érzéseit. Minden ember szereti, ha időnként meghallgatják, és sokkal jobban érdekli az, amit mond, mint amit másoktól hall. Ezt „kihasználva” jó pontokat szerezhetünk azoknál, akiket meghallgatunk. Ha azt látják rajtunk, hogy készek vagyunk meghallgatni másokat, akkor szívesebben nyílnak meg előttünk és beszédesebbekké válnak. De igaz ennek a fordítottja is: ha folyton azzal szembesülsz, hogy a mondanivalódat beléd fojtják, ha örömödet-bánatodat nem oszthatod meg azzal, akivel szeretnéd, akkor egyre kevésbé nyílsz meg mások előtt, növekszik benned a feleslegesség érzése: minek mondjam el, ha úgysem érdekli? Pedig lehet, hogy csak ő is ég a vágytól, hogy meghallgassák.

Bizonyára sokaknak vannak tapasztalataik idős nénikről, bácsikról, akik a buszmegállókban, vagy sorban állás közben beszédbe elegyednek másokkal. És mennyire boldogok csupán attól, hogy elmondhatták ügyes-bajos dolgaikat, mert volt végre valaki, aki meghallgatta őket.

Hogyan válhatunk jobb hallgatókká? Íme néhány tanács „Wiki”-től:

1.       Legyél jelen! – A lehető legnagyobb figyelemmel fordulj felé, ne csak azt halld meg, amit mond, hanem azt is, amit mondani akar.

2.       Ne kritizálj! – Fogadd el a partnered véleményét, ne ítélkezz fölötte, ne mondd el, hogy szerinted hogyan „kellene” gondolkodnia, éreznie. Próbáld meg magad az ő helyébe képzelni, az ő szemével látni a problémát.

3.       Légy csendben! – Nem kell mindenáron közbeszólnod, megoldanod a problémát. Csak engedd, hogy elmondja, amit szeretne, és megszólalásaid csak arra irányuljanak, hogy megértsd, mit akar mondani. Tisztázd, hogy ugyanazt értitek-e!

4.       Maradj objektív! – Próbáld megérteni a másikat, de maradj kívülálló! Nem kell átvállalnod a problémáját, azzal neki kell megbirkóznia. Bízz abban, hogy a partner tudja kezelni a helyzetet, nem kell átvenni tőle az irányítást.

Az aktív hallgatás módszerével segíthetünk a másik félnek, hogy közelebb kerüljön a problémák gyökeréhez, és ezzel elősegítjük azok megoldását is.

Van úgy, hogy megáll az idő, megszűnik a tér. Az egyik legfelejthetetlenebb ilyen emlékem egy irodalomórához kötődik. Ötödik osztály, vizsgatanítás. Hátul az értem izguló csoporttársak, a gyakorlatot vezető tanár és egy főiskolai tanár. Nehezen indul az óra, kicsit kapkodok, izgulok. De mire eljutok az új irodalmi mű felolvasásáig, már viszonylagos nyugalom fog el. Andersen egy meséje a téma: az első sorok olvasása közben még hallatszik pár nesz, aztán egyszer csak azt veszem észre, hogy a mese varázsa megérintette a gyerekeket. Némelyek hátradőlnek a székükön, mások tenyerükbe támasztott fejjel néznek rám, miközben a mesét olvasom. Talán még az ablakpárkányra szálló kis veréb is elfelejtette, hogy egy kenyérmorzsáért pihent meg ott. Csak az én hangomat hallani, és gondolatban megelevenednek a betűk által rajzolt képek.

Pedig a mese nem mond igazat. Sokszor olyan eseményeket ír le, amelyek nemcsak nem történtek meg, de nem is történhetnének meg. Mégis hibát követ el az, aki azért, mert a mese „hazudik”, kiiktatja azt a gyerek életéből. Amikor mesélni kezdünk a gyereknek, nemcsak a mi hangunk változik meg, jelezve számára azt, hogy kilépünk a valóságból, hanem a gyerek magatartása is: vár a csodára, a rendkívülire; ráhangolódik a mesére. Hasonlót él át a felnőtt, amikor például filmet néz. Miközben tudja, hogy a történet kitaláció, mégis tud együtt örülni, sírni vagy épp bosszankodni a főhőssel. Valódi érzéseket él át így, a nem valódi szituációban. A gyerek ugyanúgy tudja, hogy a mese „csak mese”, mégis szívesen hallgatja.

„A mese azt sugallja, hogy a boldog és tartalmas életet bárki elérheti – de csak akkor, ha nem futamodik meg a veszélyek elől. Mert az igazi identitáshoz csakis rajtuk keresztül vezet az út.”
(Bettelheim)

Sokszor a negatív(nak vélt)  tulajdonságokról kiderül, hogy nem is annyira rosszak, vagy épp van valami más, amivel ellensúlyozni lehet a hátrányos helyzetet. Például hiába próbálkozik a legidősebb és a középső királyfi kiszabadítani a királylányt: attól, hogy idősebbek, esetleg erősebbek, még nem biztos, hogy eszesebbek is. Így egy gyerek, aki azt tapasztalja, hogy gyengébb, mint társai, feszültségoldóként kapaszkodhat szellemi erejébe. A mesében teljesülhetnek a vágyak, elérhetők a célok, de küzdeni kell értük. Az, hogy ezek a célok nem a valódi világ céljai, még nem jelenti azt, hogy a gyerekhez ne jutna el az üzenete: ne add fel, utolsóból is lehetsz első, csak akarni, tenni kell érte!

Elő hát a meséskönyvvel, vagy írjunk saját mesét, és ajándékozzunk a gyerekeknek (vagy magunknak) egy falat csodát!

Félhomályban úszik a szoba. Alszom. Álmomban épp egy régóta vágyott tengerparti nyaralás képei peregnek a szemem előtt, amikor egy hang kiszakít ebből a csodás világból. Ébresztő, kelni kell!

Nem mondom, hogy minden reggel szenvedek a felébredéstől, mert néha már a vekker előtt felébredek, és hagyom, hogy a szervezetem fokozatosan szokjék hozzá a reggelhez. Érzem, ahogy visszatér minden porcikámba az élet, hogy a testrészeim fölött újra tudatosan uralkodom. De egyes ébredések jobban igénybe vesznek, nehezen térek magamhoz. Mi lehet az oka? Hiszen eleget aludtam. Vagy nemcsak az idő mennyisége számít?

Főként fiatalon úgy gondoljuk, hogy az alvás csak időpocsékolás, nincs olyan nagy szükség rá, elveszi más tevékenységektől az időt. Azonban kimutatták, hogy az alvás REM-szakaszának, amelynek során a test teljesen elernyed (néha remegés is végigfut rajta), az agy pedig élénk (álom)tevékenységet mutat, kiemelt jelentősége van. Amikor a kísérletben részt vevő patkányokat nem engedték, hogy az alvásnak ebbe a szakaszába kerüljenek, azt tapasztalták, hogy a megvonás halálos lehet: az általában 2-3 évig élő patkányok élettartama öt hétre zsugorodott ennek következtében.

Az alvásnak alapvetően két szakasza van: a gyors szemmozgásos (R.E.M.) és a szemmozgás nélküli alvás. Az agyi tevékenységet vizsgálva a szemmozgás nélküli alvásnak három fázisát különböztették meg. Így ez a négy szakasz ad egy alvási ciklust, amely az éjszaka folyamán többször ismétlődik. Egy-egy ciklus általában kb. 90 percig tart, melyet rövid felébredés követhet. A R.E.M.-szakaszban agyunk legalább olyan, vagy még fokozottabb aktivitást mutat, mint ébrenlét esetén, és ebből a szakaszból felébredve érezzük azt, hogy épp álmodtunk. Testünk mindeközben szinte teljesen bénult. A R.E.M. nélküli szakaszban ugyanakkor nemcsak a test, hanem az agy is „béna”.

A mély alvási szakaszból a legnehezebb felébredni, ekkor tér magához a legnagyobb erőfeszítések árán az ember. Ezért az a szerencsés, ha inkább a gyors szemmozgásos fázisban ébredünk fel, de ennek meghatározása nem is annyira könnyű.

Minél idősebbek vagyunk, annál inkább rövidülnek a mély alvás szakaszai, időskorban már kifejezetten éberen alszunk, ezért is gyakori időseknél a sokszori felébredés éjszaka. Sokszor azt tartják irányadónak, hogy a felnőtt kb. 8 órát aludjon éjszaka. Azonban ha egy alvási ciklusunk 90 perc körüli, akkor vagy 7,5 órát, vagy 9-et kellene aludnunk, hogy ne álmosabban ébredjünk, mint ahogy lefeküdtünk. Természetesen ezt befolyásolja az is, hogy éjszaka felébredtünk-e és milyen gyakran: a kisgyermekes szülők is igazolhatják, hogy hiába aludtak összességében 7-8 órát, ha az óránkénti felébredésekkel valósult meg, hiszen ebben az esetben a mély alvás szakasza kimaradt az éjszakai pihenésből.

Azok pedig, akiknek sikerül eleget aludniuk és kipihenten ébrednek, sokkal vonzóbbnak tűnnek, mint az ásítozó, karikás szemű társaik.

Napos nyári délután. Ülünk mamával a hintaágyon, beszélünk erről-arról. Szeretem hallgatni, ahogy mesél, különösképp, ha a gyerek- és fiatalkoráról szólnak a történetek. Kis csönd után egy kedves emlék bukkan fel a múltból, mama arcán halvány mosoly suhan át, majd mesélni kezd.

Élt egyszer nagyon régen egy kislány valahol az Alföldön a szüleivel és a testvéreivel. Nem voltak különösen jómódúak, de nem is tartoztak a legszegényebbek közé. Ez a kislány a legkisebb gyerek volt, cserfes, barna hajú, barna szemű vidám teremtés.

Történt egyszer, hogy albérlő költözött a házukba egy fiatal fiú személyében, aki igen helyes volt, meg is akadt rajta az anya szeme. Mivel a fiú szorgalmas és okos volt, érezte, hogy lesz még belőle valaki az életben – ha tudta volna, hogy épp iskolaigazgató! -, és már gondolatban szövögette is terveit, hogy egyik lányát férjhez adja hozzá.

Törte-törte a fiú a fejét, mivel tudna egy kis pénzt keresni, hiszen szegény szülei kevéssé tudták őt támogatni. Végül kipattant a gondolat: selyemből fog meggazdagodni! Szerzett is magának néhány selyemhernyót, no de azoknak enniük kell, nem ám akármit: az eperfa levelét. De a fiúnak tanulnia kellett, és ahogy azon töprengett, hogyan fog szerezni levelet a kis állatkáknak, hirtelen megpillantotta a kislányt. Tudta már, mit kell tennie: megkérte a kislányt, hogy gyűjtsön az ő hernyóinak levelet, és megígérte, hogy majd cserébe kap tőle selyemcukrot. A kislány szorgalmasan gyűjtögetett, de a cukrot mégsem kapta meg.

Teltek az évek: a kislányból nagylány, édesanya majd nagymama lett. Az idő fátyollal vonta be a gyerekkori emlékeket, csak néha-néha emlegette még a kisfiú ígéretét, amelyet nem tartott meg. Az egykori kisfiú csak hallgatta, de nem szólt rá semmit. A feleségének nem, de a lányának igen. Megkérte őt, hogy ha törik, ha szakad, kutasson fel akár a föld alól is a drága feleségének selyemcukrot, hogy végre teljesülhessen az ígéret. És így is lett: pár napon belül a nagymama újból kislány lehetett néhány pillanatra, amikor az egykori kisfiú átadott neki két zacskónyi cukorkát.

Sok családban keringenek boldog-szomorú történetek, amelyekre szívesen emlékezünk. Milyen jó is néha leülni, meghallgatni őket, és együtt sírni vagy nevetni. És milyen jó mások igaz történeteit is hallani, olvasni. Ezeket a történeteket az élet írja, maga helyezi bele kisebb-nagyobb csavarjait.

Munka nemcsak a munkahelyen akad, hanem otthon is. Mégsem lenne jó, ha az otthon töltött időt egyfajta túlórázásként, második műszakként élnénk át. Ehhez pedig szükség van néhány spórolós „trükkre”.

Rámolós, rendetlen gyerek voltam. Mindig a kezembe akadt valami a szobámban, és a lakás különböző pontjain szabadultam meg tőlük. Aztán jött a szülői „parancs”: pakoljak el. Ekkor kezdődött a hosszú ideig tartó pakolás. Csoda hát, ha nem szerettem rendet rakni?

Az önálló élettel mintha ez is megváltozott volna. Nem sokkal azután, hogy elköltöztem otthonról, egy nagyon jó tanácsot kaptam anyukámtól: egy lakásban mindig van valami, amit egyik helyről a másikra kell vinni. És mivel általában nem cél nélkül bolyongunk otthon, így fel tudjuk mérni, hogy mi az, amit pont oda kellene vinnünk, ahová épp tartunk. A rendrakás helyébe a rend fenntartása lépett. Leszögezem: nem vagyok rendmániás: most is hevernek a lakásban itt-ott nem használatos ruhadarabok, előttem pihen az asztalon néhány fecni, egy üres kávéscsésze. De utóbbiról tudom, hogy ha megyek a konyhába, hogy valami innivalót szerezzek, akkor magammal viszem.

Egy nő számára – ha főz -, az egyik leggyakrabban látogatott hely a konyha. Néha órákat töltünk el egy-egy étel elkészítésével, és esetleg elmerülünk a víz forrásának látványában. Ehhez kapcsolódik egy másik „elvem”: a legtöbb tevékenység olyan, hogy közben mást is lehet csinálni. Például főzés közben előkészíthető egy másik étel, kiteregethető a ruha, sőt vasalni is lehet – egy-egy ruha között pedig meg lehet kavarni az ételt.

A harmadik tétel: ne várd, hogy valaki megcsinálja helyetted! Leveszel egy könyvet a polcról, hogy megnézz benne valamit? Ha befejezted, tedd vissza. A levetett ruhák a széken, kanapén, földön tornyosulnak? Biztosan van egy szennyestartó, amely mellett egyébként naponta többször is elmész: ha tudod, hogy 1-2 percen belül arra jársz, akkor vidd magaddal a holmidat! Azzal a mozdulattal, ahogy eltávolítasz egy csomagolást valamilyen termékről (kupak, fedőfólia, zacskócsücsök), máris dobhatod a felesleget a kukába. Minek letenni a konyhapultra?

A takarítást is lehet ésszerűen csinálni. Ne összevissza rohangálj a lakásban, hanem helyiségről helyiségre haladj, sőt azon belül is határozz meg egy sorrendet - így nem lesznek feleslegesen megtett kilométerek a lábadban.

Ha nem egyedül élsz, még könnyebb a helyzet: akkor fogd be életed párját, és egy-egy egyszerűbb feladatot már néhány éves gyerekek is meg tudnak csinálni.

Az így megtakarított időt pedig fordíthatod magadra, pihenésre, vagy a szeretteidre, barátaidra.

Itt a tavasz, ideje elővenni a tavaly szabadságolt felsőket, szoknyákat, nadrágokat. Régen látott darabok köszönnek rám, és boldogan próbálom fel újra őket. Egészen addig, amíg nem szembesülök a szomorú ténnyel: mintha összementek volna.

Sajnos nem hibáztathatom a mosógépet, a hiba az én készülékemben van. Már látom is magam előtt a karácsonykor, születés- és névnapokon pocakomba vándorló finom falatok kígyózó sorát, nem beszélve azokról a finomságokról, amelyeket azért ettem meg, mert olyan csúnya, sötét idő van odakint, és kell egy kis kényeztetés. Most lelki szemeim előtt minden falat egy-egy zsírpárnácskának felel meg, és szépen elkezdem sajnálni, majd szidni magamat, hogy hogyan lehettem ilyen felelőtlen. Pedig tudom, hogy az emberek hízásra hajlamos csoportjába tartozom.

Aztán megszületik az elhatározás: fogyni kell! Csak épp a megfelelő módszert kellene megtalálni. Ekkor jöhet az internet: keresem a csoda fogyókúrákat, amelyek segítségével 1 hét alatt ledobhatok 10 kilót. Vagy egy hétvége alatt 3-5 kilócskának mondhatok búcsút. Mindezért csupán egy meghatározott étrendet kell követnem. Az agyam kapacitásának körülbelül a 150%-át teszi ki a tervezgetés, bevásárlólista-készítés, a lelki ráhangolódás a megvonásos napokra, így kész csoda, ha feltűnik, hogy van egy párom is esetleg.

Felvirrad a nagy nap, és teljes erőbedobással kezdek bele az önsanyargatásba, majd a kúra végén észreveszem, hogy ugyan tényleg lement pár deka, de egyrészt korántsem annyi, amennyit ígértek, és olyan felfokozott a vágy az édességek, a normális ennivalók után, hogy muszáj megünnepelnem a diétát. A dekák visszajönnek, hozzák a társaikat.

Így megyek végig reményen, sikeren és kudarcokon, amelyek hármasa folyton váltogatja egymást, míg egyszer rádöbbenek a nagy igazságra: kúrázhatok én bármennyit, ha utána mindig visszatérek ahhoz az étrendhez és életmódhoz, amelynek köszönhetem az alakomat. És amint megvilágosodom, már jönnek is az újabb infók: életmódváltás kell. Utánajárok, követem egy híres ember tanácsait vagy magam alakítom ki őket, de az biztos, hogy egyúttal rendszert is viszek az étkezésekbe, jobban odafigyelek a bevitt anyagokra, és ráveszem magam az annyira háttérbe szorított testmozgásra is. Miközben kilakoltatom a zsírpárnákat, az önbecslésem is a fellegekben jár, hogy képes vagyok hosszú távon végigvinni a döntéseimet. Rájövök, hogy a kíméletlen, önmegtartóztatást követelő diéták helyett csak másképp kellett volna hozzáállnom magamhoz, türelemmel várni, hogy a fogyás a maga ütemében haladjon.

És nem változtatni a szokásaimon akkor sem, amikor végre elértem a vágyott súlyt.
 

Farkasszemet nézek a puska csövével. Elszántságot látok a fegyvert tartó kéz tulajdonosának szemében. Félelemnek, megingásnak nyoma sincs. Aztán bumm, és kisfiú kacagva rohan el.

Csak játék lenne, amikor a gyerek kezébe már 3-4 évesen fegyvert adunk? Számára igen: nem képes felmérni tetteinek súlyát, nem tudja, hogy mit jelent a halál, hiszen még néha egy felnőttnek is nehéz megérteni, hogy egy szeretett személy nincs többé.

„…odamentem, segítettem neki. Ekkor történt először, hogy átölelhettem őt. Bátyám meghúzta a kötelet, a végét körülcsavarta egy gerendán és megkötötte. A kis Emma lógott. Eleinte hadonászott a kezeivel, és vékony fehér kis harisnyás lábaival nagyokat rúgott. Olyan furcsák voltak ezek a mozdulatai. Az arcát nem láthattam, mert a padláson már meglehetősen sötét volt. Egyszer csak hirtelen megszűnt a mozgás. A teste kinyúlt, mintha lábujjaival valami zsámolyt keresett volna, hogy ráálljon. Azután nem mozdult többet. Erre rémes félelem szállott meg valamennyiünket.”

Csáth Géza soraiból érződik, hogy a társukat felakasztó gyerekek nem mérik fel tettük súlyát, csak akkor érzékelik, hogy baj van, amikor Emma már nem mozdul többé.

Gyakran hallani, hogy gyerekek agresszívak egymással: ezek már nem a „szokásos” kis harcok, hanem komoly, valódi bűncselekmények. Tizenévesek megölik a barátjukat, mert úgy érzik, eltávolodott tőlük. Egy másik kisgyerek lelövi a testvérét.

Egy pár évvel ezelőtti tanulmány szerint minden ötödik gyerek pozitívan viszonyul az erőszakhoz. Ezt látják otthon, iskolában, tévében, interneten. Megszokottá válik számukra, kevésbé rázza meg őket mások fájdalma. Az agresszió pedig terjed, mintha valami vírus lenne.

Néha pont a szülő nem veszi észre, hogy hová vezethet a „példamutatása”: játék kardokat, puskákat vesz a kisfiúnak, harcosokról szóló filmeket mutat neki, hogy férfiasabb legyen, ne puhány. Ahelyett, hogy elmagyarázná a gyereknek, mit miért nem szabad, inkább megüti, hogy a gyerekbe belenevelje a helyes viselkedést. Közben szerintem éppen arra tanítja, hogy erőszakkal lehet megoldani a problémákat.

A Kaposvári Egyetem felmérése megdöbbentő eredményeket hozott: a megkérdezett gyerekek közel kétharmada nem ítéli el a kisebb értékű lopást, és 13%-uk még a gyilkosságot is elfogadhatónak tartja bizonyos esetekben. Sokan közülük olyan családi környezetben élnek, amely nem biztosítja számukra azt az érzelmi biztonságot, amelyre egy gyereknek/kiskamasznak szüksége lenne: míg húsz éve csak a gyerekek 40%-a, most már 70%-uk vallotta ezt.

Néha úgy érzem, a felnőttek elfelejtik, amikor szülővé válnak, hogy ők az irányítók, és a vezetést átadják a gyerek kezébe. Aki örömmel ragadja meg azt és úgy manipulálja szüleit, ahogy jólesik neki. Ha mégis megpróbál felnőttként viselkedni és irányítani a gyereket, a válasz engedetlenség és agresszivitás – a szülő pedig visszavonul, ezzel erősítve meg a negatív magatartást. Vagy kiborul a bili és elfenekeli a gyereket – ami elsőre jó megoldásnak tűnik, de ezzel meg épp a durvaságot támogatja. A gyerek pedig az látja, hogy veréssel oldhatók meg a problémák, és pont az a két (vagy több) felnőtt „tanítja” erre, akikre leginkább felnéz. Azt látja, hogy otthon az erőszakos magatartás célravezető, és ezt kortárs kapcsolataiban is érvényesíteni próbálja.

Szeretlek, mint anyját a gyermek,
mint mélyüket a hallgatag vermek,
szeretlek, mint a fényt a termek,
mint lángot a lélek, test a nyugalmat!
Szeretlek, mint élni szeretnek
halandók, amíg meg nem halnak.

Ezen a napon született József Attila, a fenti sorok megfogalmazója, ezen a napon ünnepeljük a magyar költészet napját is. Hányatott gyermekkor után nem talált megnyugvást a felnőttkorban sem. Lelke folyamatosan szeretetre éhezett, kereste az ehhez megfelelő személyeket. Már korán szembesült az anyai szeretet hiányával, fiatalként pedig a szerelemben sem találta meg az igazi, sírig kísérő társat. Pedig egy viszonzott, beteljesült szerelem talán kirángathatta volna a lelki szakadékból.
A szeretet, a máshoz tartozás érzése már nagyon korán megjelenik az ember életében. És ki ne tudna említeni egy szerelmet az óvodából vagy az iskola első 1-2 osztályából? Amikor még annyira gyermeki, fizikai vágytól mentes a szerelem, hogy néha még a csókig sem jut el. De az is csak puszi inkább, ahogy a nagyoktól láttuk, és végre mi is nagyok lehettünk.
Aztán tizenévesen újra elfog a vágy: találjunk társra, akivel jó együtt lenni, aki mellett megismerhetjük önmagunkat és a másik nemet. Keressük az érzést, amit szintén gyönyörűen fogalmazott meg József Attila: „És beleborzongok, látván, hogy nélküled éltem.”

De vajon keresni kell a párt, vagy ránk talál magától? Valahol félúton lehet az igazság. Az „aki keres, az talál” a szerelem esetében nem mindig állja meg a helyét. Ha nagyon erőszakosan próbálunk társra találni, nem biztos, hogy sikerrel járunk. De közömbösnek sem szabad lenni: legyél nyitott, de nem sugározd azt, hogy élsz-halsz azért, hogy valaki végre melletted legyen. Tanuld meg jól érezni magad egyedül: tudd, hogy a magányosság és a magánosság különböznek. Ha azt látják rajtad, hogy nem vagy kétségbeesve attól, hogy még mindig nincs párod, akkor vonzóbbá válsz.

Amíg társ nélkül telnek a napok, gondold végig, hogy milyen tulajdonságok azok, amelyekkel feltétlenül bírnia kell szíved választottjának, és melyek azok, amelyeket semmiképp nem fogadnál el. Ne szűkítsd le túlságosan a kört, azért lásd be, a szőke haj – kék szem párosítás nem a legfontosabb egy kapcsolatban. Inkább a belsőre koncentrálj, persze a külső sem elhanyagolható.

Azt se feledd, hogy a szerelemmel valószínűleg nem úgy találkozol, hogy valójában számítasz rá. Leggyakrabban váratlanul csap le áldozatára, és jó esetben sokáig a szerelem betege leszel.

Minden mosolyod, mozdulatod, szavad,
őrzöm, mint hulló tárgyakat a föld.
Elmémbe, mint a fémbe a savak,
ösztöneimmel belemartalak,
te kedves, szép alak,
lényed ott minden lényeget kitölt.

A húsvét a hétfői locsolkodás miatt nem volt soha a kedvenc ünnepem. És még nem is a locsolkodás, hanem leginkább az iszonyatos illategyveleg miatt, amely még arra is jó volt, hogy a szomszéd lánnyal versenyezzünk: kinek büdösebb.

De a húsvétvasárnap igazán izgalmas volt! Olyankor beköltözött a csoda a házunkba, mint ahogy karácsonykor szokott. Akkor a feldíszített fa alá kerültek rejtélyes módon a kisebb-nagyobb csomagok, a tavaszi ünnepen pedig az ágy mellé, az ajtó elé. És hiába a feszült izgalom előtte, mégis sikerült odacsempészni az ajándékot, hogy ne ébredjek fel. Aztán reggel jött a meglepetés: a legnagyobb akkor, amikor két nyuszifül kandikált ki egy kosárból.

A húsvét nemcsak a negyvennapos nagyböjtöt lezáró keresztény ünnep, hanem a tavasz eljövetelének ünnepe is. A tavaszhoz pedig szervesen hozzákapcsolódik a megújulás, feltámadás. Ha nem vallásos oldalról, hanem testünk felől közelítünk, akkor ez az újjászületés a külsőnkre és belsőnkre egyaránt vonatkozhat. Az egyre kellemesebb hőmérséklet, a napsugarak meleg egyre inkább előcsalogatja az embereket otthonukból, a nap az elsődleges D-vitamin forrásunk, segít elpusztítani a bőr felületén lévő baktériumokat, és még a rosszkedv is kevésbé vesz erőt rajtunk, ha ragyog a nap. A húsvéthoz kapcsolódó böjtnek is vannak jótékony egészségügyi hatásai. Télen kevésbé jutunk hozzá friss zöldségekhez, gyümölcsökhöz, a rostszegény táplálkozás és a mindennapi stressz is méreganyagok felhalmozódását okozhatja szervezetünkben.

A böjt során felfüggesztjük a szilárd, komolyabb emésztés igénylő tápanyagok fogyasztását. Ennek első lépéseként az állati fehérjéket hagyjuk el fokozatosan, és térünk át – lehetőleg nyers - növényi alapú táplálkozásra. A böjt lezárásaként pedig fokozatosan térünk vissza a megszokott étrendünkhöz – vagy épp a böjt hatására változtatunk a táplálkozási szokásainkon.

A böjtöknek számos változata van, már szervezett keretek között, mintegy üdülés formájában is megvásárolhatjuk magunknak az újjászületést, érdemes tehát tájékozódni.

A szervezetben felgyülemlett mérgek távozásával pedig új erőre kapunk, energikusabbá válunk, könnyebben vészeljük át a feszültebb időszakokat.

Kicsengetnek, vége az utolsó órának. A kiskamasz – esetleg kitérővel – hazaérkezik, ledobja cuccait, majd bekapcsolja a tévét. Lehet, hogy nem mered rá folyamatosan, de az információk eljutnak hozzá. Beszélgetős műsorokból, filmekből veszi a mintát. Hiszen a gyerek utánoz minket, felnőtteket.

De nem mindegy, mit lát tőlünk, vagy a valósnak hitt médiumoktól. Hogy mindenhonnan a szexualitás árad – miközben őt is egyre inkább érdekli a másik nem. Az internet térnyerésével pedig még inkább kinyílt előttük az addig elzárt, titkolt világ. Ugyan, mit számít, ha felhívják a figyelmét arra, hogy egy oldal csak 18 év felettieknek szól? Ha tiltott, akkor még édesebb. És csak élvezik az ízét, ráébrednek testi felnőttségükre, miközben lelkileg még mindig gyerekek – amit persze hevesen tagadnak.

A kortárs csoportok hatása mindig is nagyon erős volt a fiatalok életére. Nem volt még annyira régen, hogy egy osztálykirándulás alkalmával – „felnőtt” 14 évesen – titokban próbálgattuk a cigit, néhányan az alkoholt is. Akkor már hallottunk a kábítószerről, hogy ne fogadjunk el idegenektől semmit, és hogy bélyeget csak postán vegyünk, de valódi kapcsolatba nem kerültünk droggal. Kacsingattunk a másik nem felé, néhányan már jártak is fiúval/lánnyal, kezdtük felfedezni a saját (!) testünket, de ritkán hallottunk olyanról, hogy valaki már „úgy” együtt volt valakivel.

Felgyorsult a világ, hamarabb érnek a gyerekek, hamarabb kerülnek testi kapcsolatba is egymással. Ma már szinte az számít cikinek, ha valakinek az első csók tizenévesen csattan csak el, ha 12 évesen még szűz vagy. Egy amerikai kutatás szerint azok, akik korán érnek és hamarabb kezdenek szexuális életet élni, könnyebben válnak bűnelkövetőkké. Az összefüggés hátterében az áll, hogy míg a későn érő fiatalok életét kitöltik a kortárs kapcsolatok, addig a korán érők inkább a felnőttekkel, idősebbekkel kerülnek interakcióba, és olyan hatásokkal szembesülhetnek, amelyek feldolgozásához még nem kellően érettek. Pedig lenne egy terep, ahol fontos lenne a felnőttekkel való kommunikáció: családon belül. Másik kutatás szerint ugyanis később kezdenek általában szexuális életet élni azok, akiket a család szeretete, figyelme, törődése vesz körül. Így a jelenlévő korai érés nemcsak az információkhoz való túl korai hozzáférés eredménye, hanem a családok szétesése, a túlhajtott életmód miatti elhanyagolás is okolható érte.

Mindaz, amire szükséged van, a szeretet – adta tudtunkra a hatvanas évek végén a Beatles. Persze az angol nyelvben a love nemcsak szeretetet jelent, hanem szerelmet is, sőt esetenként a szexuális aktust is kifejezi egy szószerkezet részeként, de beszéljünk most tágabb értelemben két embert összekötő érzelemről.

A szeretet pedig körülvesz – válaszolná rá egy másik híres dal. Mégis néha olyan nehéz észrevenni, hogy szeretnek, és azt kimutatni, hogy valakit szeretünk, fontos a számunkra. Noha a szót mintha kisajátították volna maguknak a szerelmesek, mégis milyen jó egy barátnak azt mondani: szeretlek.

Úgy képzelem el az embert, mint akinek van egy zsákja, szeretet felirattal. Az emberi kapcsolataiban több-kevesebb érzelmet töltenek bele ebbe a zsákba, és minél több a szeretet egy emberben, annál többet tud ő maga is adni. Meddig lehet úgy szeretni, ha viszonzást nem kapunk? Boldogan nem sokáig. Szükségünk van szeretetre, hogy szerethessünk. De ahhoz, hogy szeressenek, kicsit nekünk is szeretnünk kell, megnyílni mások előtt, beengedni néhány arra érdemes személyt lelkünk sötétebb zugaiba is.

De hogyan szeress? A szó gyakran kevés. A felnőtteknek nagyjából megszilárdult szeretetnyelvük alakul ki, amelyen ha szólunk hozzájuk, megértik. Más nyelven nem, vagy kevésbé értenek. Gary Chapman nevéhez fűződik ez a gondolatsor, és ő körvonalazta azt az öt szeretetnyelvet, amelyek mindegyikét ajánlott alkalmazni a gyermekekkel szemben, ameddig nem szilárdul meg a sajátjuk. A leggyakoribb az, ha kimondjuk, amit érzünk, megdicsérjük, biztatjuk a másikat. Ha mindeközben megérintjük, megöleljük, akkor máris az érintések nyelvén szólunk hozzá. Azt mondják, az ölelés következtében endorfin, azaz boldogsághormon szabadul fel mindkét félben. Ölelj meg hát valakit szívből, és megérzed, milyen jó érzés ez.

Ha az okoz örömet, hogy leültök beszélgetni, vagy közös programokat szerveztek, akkor a minőségi idő a szeretetnyelved. Ekkor a lényeg nem a cselekedeten van, hanem azon, hogy együtt csináljátok.

Kényes terület lehet az ajándékozás, pedig ez is nagyszerű módja a szeretet kimutatásának. Csak anyagias világunkban sokszor abba a hibába eshetünk, hogy azt hisszük: annál jobban szeretünk valakit, minél drágább ajándékkal lepjük meg. Pedig az ajándék inkább gesztus, üzenet: gondoltam rád, megajándékozlak. Néha jobban esik egy aprócska, szép formájú kavics a szeretett személytől, mint egy csillogó drágakő, amelyet bárhol megvehetsz, ha elég pénzed van.

Talán az egyik legnehezebben felismerhető szeretetnyelv a szívességek nyelve: amikor megteszek valamit helyette, számára, mert szeretem. A munkából hazaesve még megsütöm a palacsintát, mert jólesne neki. Vagy észreveszem, hogy mennyire elfáradt, és helyette viszem ki a szemetet. Ugye, milyen apróságok, mégis örömet tudnak okozni? Mert tudhatod: ha figyel rád, törődik a vágyaiddal, félelmeiddel, örömöddel vagy bánatoddal, akkor a saját nyelvén csak azt mondja: Szeretlek.

"A barátság szolgálat, erős és komoly szolgálat, a legnagyobb emberi próba és szerep." - írja Márai Sándor. Más egy barátság, mint akár egy szülő-gyerek vagy egy testvéri kapcsolat. Amíg vér szerinti rokonainkat nem választhatjuk meg, addig a barátaink egyfajta tükreink lehetnek: egymást választjuk, kicsit magunkat, vagy a belőlünk hiányzó részt találhatjuk meg bennük.

Egy-egy új ismeretség kezdetén néha megállok egy percre és elgondolkodom: keresem az okokat, miért sodorta őt az élet az utamba. Van vajon célja a kapcsolatunknak azon kívül, hogy jó beszélgetni, meghallgatni és meghallgattatni. Milyen szerepet fogunk egymás életében játszani? Kicsit úgy képzelem el néha az életemet, mint egy regényt. De ebben nem tudok előre, csak visszafelé lapozni. Visszagondolva átlátok döntéseket, és csak elképzelhetem a jövőt. Soha nem tudhatom, hogy az, akit alig pár hete ismerek, vajon pár hónap múlva nem fog-e akkora szívességet tenni, hogy életem végéig hálás leszek neki. Vajon nem én leszek az a valaki az ő életében, aki visszaadja majd hitét önmagában, az emberekben?

Vannak felszínesebb és mélyebb kapcsolataim. Vannak férfi és nő barátaim. Előbbiekkel nincs olyan mély lelki kapcsolatom, nem érzem át annyira, milyen úton vezetnek gondolataik, de fontosak, mert a férfiak másképp látják a világot, magukat, minket. A nőkkel hamarabb egymásra hangolódunk, a sorsunk jobban hasonlít egymásra: párkapcsolati problémáink fő szereplői a férfiak, belőlünk lehetnek csak anyák, nekünk lehetnek menstruációs problémáink. Kevésbé tud tanácsot adni egy férfi, ha arról van szó, hogy milyen mosóport használjunk, mit egyen a 8 hónapos gyerekünk, vagy milyen vonala legyen a szemöldökünknek.

De egészségügyi szempontból is hasznos lehet egy barát. A vele való beszélgetés alkalmával csökkenthetjük a stresszt, kevésbé válhatunk depresszióssá. Sőt, egy kutatás szerint még egyes betegségeket is elkerülhetünk, ha legalább hat barátunk van.

Számold hát össze, mennyien vannak, és keress barátokat! Vagy hagyd, hogy rád találjon a barátság: utcán, munkahelyen, interneten.

Néhány hónappal ezelőtt, egy kissé alkoholmámoros estén egy férfi ismerősöm be akarta bizonyítani, hogy másodlagos nemi jellegeim ellenére nem vagyok nő. Talán az első gyanú akkor merült fel benne, amikor egy közös oktatás alkalmával tréfából feje tetejére állítottam a számítógépe képernyőjének képét. Még furcsább volt, amikor saját gépemről átvettem az irányítást egy számítógép felett. Kételyeinek akkor adott hangot, amikor megettem egy gyros tálat: egy nő csak csipeget, nem eszik. :)

A nőkről és férfiakról kialakuló sztereotípiákat nehéz eltörölni. Alakulnak ugyan, de mennyi időbe telik, hogy ne lepődjenek meg a női katonákon, hogy a kislányoknak autót, a kisfiúknak babát vegyenek ajándékba? Persze felvetődik a kérdés: el kell-e egyáltalán törölni a nemekre jellemző sajátosságokat?

Mitől lesz valakiből férfias férfi és nőies nő? Nem hiszem, hogy csak a neveléstől, de nem is csak a gének határozzák meg. Habár elsődleges nemi jellegeinket tekintve jobbára egyértelmű, hogy nők vagyunk vagy férfiak, idővel a gyerek maga is észreveszi, hogy melyik nemhez tartozik, és hasonlítani szeretne arra, utánozni kezdi. Ha azt látja, hogy egy nő férfias munkát is végez, egy férfi pedig nem riad vissza az általában nőiesnek titulált feladatoktól, akkor ez lesz számára természetes.

A két nem közötti különbségek azonban ettől függetlenül megmaradnak. Egy nőiesebb férfi mindig férfiasabb lesz, mint egy nő. Kapcsolatainkban pedig megteremtjük az egyensúlyt a férfias és nőies tulajdonságaink között. Kiegészítjük egymást, és ketten alkotunk egy egész férfit, és egy egész nőt, még ha nem is vagyunk külön-külön 100%-ban nő és férfi, mert tulajdonságaink keverednek.

Nézd a parton azt a két
sziklát, mely hajdanta egy volt,
s állta a vihar dühét;
látod, a két tört vonal hogy
összeillik? Van, amit
a természet egynek alkot
és a sors kettészakít.
(Lermontov)